2012. július 9., hétfő

19. ~THE END~


 Kame a földre rogyik, hasából ömlik a vér. A kard csak megvágta, nem állt bele, de elég komolynak néz ki. A könnyeim azonnal szemembe gyűlnek, felsikítok, mire mindenki felém fordul. Szerencsémre legyen mondva, még éppen sikerült lebuknom a fal mögé, így nem vettek észre, viszont hangos bőgésemet még mindig nem tudom csillapítani. – Most vagy soha! – fut át az agyamon. Elhelyezkedem, és a kitámasztott fegyvert Jinre irányítom, de összemosódik előttem minden. Kitörlöm a könnyeket szememből, aztán újból visszanézek és várok, de mire, azt nem tudom. Sajnos a várás a káromra megy, mert nagyon elkezd remegni a kezem, így nem vagyok benne biztos, hogy Jint találom el. Végül megcélzom a tarkóját és meghúzom a ravaszt. A golyó szélsebesen éri el a célpontját, először nem merek odanézni, hova is szállt, aztán a kíváncsiság mégis annyira átveszi az uralmat bennem, hogy megnézem.  - Jin! IGEN! Eltaláltam. – még talán sose voltam ilyen boldog. Gyorsan lefutok a lépcsőkön és egyenest Kamehoz rohanok.
- Chae Shi Sung? – megsimogatja az arcom. Szemei könnybe lábadtak.
- Kame. – sírom.
- Most nagyon figyelj rám! Ez az utolsó kijutad innen… Próbálj meg visszaemlékezni mit tettél.
- Kame, ez nem fog menni. – sírom.
- De, igenis menni fog. Gondolj egy olyan napra, amikor rosszul érezted magad.
- Én..én nem.
- Shi Sung, akarsz segíteni rajtam? Akkor gondolkodj. – nem tudom, hogy rajta hogyan tudnék segíteni, de azért megpróbálom.
- El fogsz vérezni. – rányomom a dzsekimet a sebre.
- Ah… Nem fogok, de most ne velem törődj kérlek! Egyszer az életben hallgass rám, és csináld azt, amit mondok. Hunyd le a szemed, tisztítsad ki az agyad, ne gondolj arra, hogy mi van körülötted és próbálj meg a múltadra koncentrálni. És azon belül is a szomorú dolgokra.
Azt csinálom, amit mond. Becsukom a szememet, kitisztítom elmémet és elkezdem a múltban történteket felsorolni magamba.
 A születésem, amire nyílván nem emlékszem. Aztán ott voltam, mikor 5 évesen elhunyt a nagymamám, az nagyon megrázott. Rá egy évre a papám és még rá egy évre apám, aki autóbalesetben halt meg. Aztán ott van a bátyám, akiről nem tudok semmit, mióta elköltözött és az alkoholba fojtotta a problémáit. Még mi van? A suliban sokat bántalmaztak, rákényszerültem arra, hogy lógjak az órákról. Csak nagyon kevesen álltak ki mellettem, pedig hát én nem csináltam semmi rosszat. Vagy… mégis? Volt egy elég nagy kalamajkám a suliba, de az azért volt, mert megvertem egy csajt. Ő kezdte el cikizni a ruhámat és addig püfföltem a betonba, míg egy tanár ki nem jött minket szétválasztani.
Semmi. Nem történik semmi.
Akkor mi volt még? Biztos van valami, ami talán a családomhoz köthető. Anyámmal sokat veszekedtem, de ez nem váltság arra, hogy ide kerültem. Sose mertem kezet emelni neki, szóval még arról se lehet szó. Akkor mégis mi? Volt állatom, egy macska, de ő vele se csináltam semmit. Anyám hazahozott egyszer egy férfit, aki nem volt szimpi, de vele is normális voltam a magam módján.
A gyilkosság és a megsebzés már kilőve. Mi volt akkor még? Talán csalás?
Csalni csak a dolgozatoknál csaltam.
- Lopás. – suttogom.
Kinyitom a szemem és Kamera nézek. – Hm? – hümmög.
- Meg van Kame! Azt hiszem megvan!
- Tényleg? – lelkesedik fel. – És mi az?
- Loptam! Elloptam a nagymamám nyakláncát anyutól és eladtam! Aztán meg a pénzből vettem cigit meg piát, hogy kipróbáljam milyen is.
- Bingó! – kacsint rám, de nagyon rossz passzban van.
- Most kéne valaminek történnie?
- Igen. Feküdj le mellém, és aludjunk.
- De te ne, Kame, ha lecsukod a szemedet… örökre elalszol. – harapdálom az ajkamat idegességemben.
 - Nem. Erős leszek, csak dőlj rá a karomra és aludjunk. Amúgy meg tökmindegy, csak te mehetsz a mennybe. – behunyja a szemeit, én nyomok egy csókot az ajkára és megteszem, amit kér. Először elhelyezkedek, mert kényelmetlenül fekszem, aztán meg megpróbálok aludni.


Mi ez a fehérség? – puha füvet markolnak kezeim, szemeimet nagy fény éri, mikor kinyitom őket.
- Hol vagyok? – hozzászokok a napsütéshez. Körülöttem nincs senki, csak a nagy pusztaság. Vajon ez most a menny?
- Áh, hát itt vagy. – ölel meg Kame hátulról.
- Te meg mit keresel itt? Hol vagyunk?
- Mi? A Földön. – mosolyog. – Nem is örülsz, hogy egyben látsz?
- De hát, hogy? Ésésés ez meg mi Kame? Nem értem.
- Majd mindent elmagyarázok, most viszont menjünk, és keressünk egy lakóhelyet. A szüleinkkel nem találkozhatunk már soha többet, meg semmilyenféle rokonok, illetve barátok se jöhetnek szóba.
Egy szót se értek az egészből, viszont örülök, hogy itt van velem Kame és hogy állítólag a Földön vagyok.
Felsegít Kame, karjaiba hullok.
- Szeretlek. – adok puszit mellkasára.
- Én is téged – enged az ölelésemen, rákényszerít, hogy felnézzek rá és megcsókol – angyalom.


KÖSZÖNÖM, HOGY OLVASTAD A FICEMET ^^  

18.



- Áh, hát megjöttél. – csapja össze tenyerét Jin. Odasétál hozzám, végig mér, aztán gyengéden leültet egy székre, ami az Ő „trónja” mellett van. Nem merek Kamera nézni, pedig tekintetét magamon érzem, de tudom, hogyha egy pillantást is vetnék rá, nem lennék képes koncentrálni a feladatomra.
- Engedd el. – szólítja meg Jint.
- Dehogy engedem. – legyint. – Na, itt akarjuk fecsérelni az időt? Kezdjünk bele, túl akarok esni rajta.
- Félsz? – erre felkapom a fejem. Mintha csak tőlem kérdezte volna.
Jin egy hangosat nevet, mire az őrök is felkacagnak.
- Tőled? Ugyan már Kame. Ne nézz ostobának! Miért félnék én tőled? Egy egyszerű halandó is erősebb nálad.
  Erre Kame horkant egyet. – Látom, nem ismersz. A te veszted kedves Jin.
- Elég lesz! – pattan fel a székéből Jin. – Menjünk. – a kezébe dobják a fegyverét, amit ügyesen elkap. Int az őröknek, kik azonnal megragadják Kamet és Jin után lökdösik. Engem is elkap az egyik, de mikor meglátom, hogy Ő azaz őr a börtönből, megnyugszom.
- Na, hogy van? – suttogja előrefelé nézve.
- Azt hiszem még jól, bár kissé izgulok.
- Nem szabad, mert eltévesztheti…
- Hm? Ja, hogy azt. – kapok észhez. – Kérdezhetnék valamit?
- Nyugodtan.
- Miért segít nekem?
- Mert szeretném, ha nyugalom lenne, és nem kéne rabszolgamunkát végeznem.
- Értem. – bólogatok.
- Asato! Ne beszélgess a vendégünkkel. – már épp nyitottam volna a számat, hogy megvédjem az őrt, de túl késő. Egy lándzsa áll ki hasából, a vért köhögi fel, lassan térdre rogyik és elterül. Annyira megijedek, hogy hátrahőkölök és sikítok egy nagyot. – Na mi van édes? Csak nem félsz? – arcához húzza az enyémet az államnál fogva és egy csókot lehel az ajkamra, de én ellököm magamtól. Kame ráveti magát, a földön kötnek ki mindketten. A páncélosok egyből rávetik magukat Kamera, hogy leszedjék a féltett vezérükről. Jin dühösen kel fel a földről, egy erőset behúz Kamenak, kinek ennek hatására a szeme alatt kétszer nagyobbra duzzad az arca.
- JIN! – olyat belerúgok a sípcsontjába, hogy egy lábra állva ugrál.
- Teee… - megint nekem akar esni, de megállítják.
- Uram, hagyja. – meghajol illedelmesen az őr előtte.
- Igaz is. – megigazítja rongyos ruháját. – Menjünk.


Egy nagy udvarba érkezünk, ahol már egy szép kis tömeg gyűlt össze. Egy dobogóra kísérnek fel, ahol leültetnek egy hasonló székre, mint bent az épületben. Kecsesen helyet foglalok, majd körbevesznek a többiek is, aztán Jin is feljön a porondra, majd beáll a közepére.
- Minden egyes emberemet kérem, hogy érezze jól magát. Aki ellenem mer szólni egy szót is, azt azonnal lefejeztetem. – hangoztatja. – Most, hogy elérkezett az idő, hogy megmérkőzzek Kamenashi Kazuyaval, úgy érzem, el kell mondanom pár dolgot. Bár úgy gondolom, én fogok kikerülni győztesen, ha mégsem így lesz, úgy döntöttem nem lesz uralkodója a Pokolnak. – erre mindenki nyüzsögni kezd. – CSENDET! Még nem fejeztem be. – megvárja, míg lehiggad a nép, aztán nekifog újból. – Szóval, amint már mondtam, nem lesz uralkodója, de ennek 1 a 10-hez az esélye.
- Csak ennyit adsz nekem? – mosolyog Kame.
- Nem is kapnál tőlem több esélyt. Ameddig ez van velem. – kihúz egy elég nehéznek látszó kardot a tokjából. Az élei nagyon élesnek látszanak, nemesacélból készülhetett.
- Ah, szóval te a fegyveredre hivatkozol. Nos, az nem minden. Tudod, egy harcnál nem csak a fegyver a fontos. Sőt, az a legkevésbé. Nekem szimplán két kezem van és egy késem, de attól tartok, simán legyőzlek. – olyan ridegen mondja ez egészet, pedig ezzel a beszéddel csak jobban felbőszíti Jint.
- Oh, igazán? Hát mutasd be. – int Jin a mellette levő katonának. Ő félénken, de lemegy az emelvényről és Kame elé lép. Elő akarná venni a kardját, de mire megfogja a markolatot, a kés már a testébe helyezkedik el. Jinre nézek, hogy lássam reakcióját. Mintha félelmet látnék arcán, de csak egy pillanatra, aztán komolyra vált. – Nem rossz, de ennél több kell ahhoz, hogy túléljél.
- Elkezdhetnénk már végre? Nem akarom elfecsérelni az időmet ilyenekre. Éhes vagyok. – kihúzza a kést a férfi testéből, beletörli a vért a ruhájába, majd beáll az előző pozíciójába.
- Ahogy óhajtod. Látom hamar meg akarsz halni. – lelép a tettek színhelyére Jin, minden lépését követem, és várom, hogy valami váratlan történjen, de nem jön.
Meghajolnak egymás előtt, egy percig még kerülgetik egymást, aztán Jin nekiront Kamenak a karddal, ami elől ügyesen kitér. A nézők tombolnak, így alkalmam adódik meglógni, és keresni egy nyugis helyet. Lelépek az udvarról és beszaladok a kastélyba, majd egy felfelé vezető lépcsőn felszaladok.
 - Ez az! – bokszolok bele a levegőbe. Olyan magasan vagyok, hogy a lelátóról mindenkit látok, aki az udvaron van. Kame még épen van, és Jinen se látok nagyobb sérüléseket, viszont már látom rajta, hogy fáradt. Előveszem a fegyverem, kitámasztom és beállítom, hogy pont feléjük legyen. Már csak várnom kell a megfelelő pillanatig.
  Tíz perce ülök és figyelem őket, de még mindig semmi. Már épp kezdtem volna feladni, hogy ennek bármikor is vége legyen, amikor egy üvöltésre leszek figyelmes. Háttal álltam a csatatérnek, így amikor nagy reményekkel fordultam vissza, hogy megnézzem mi történt, csalódnom kellett.

2012. július 8., vasárnap

17.



Kötelekkel vagyok kifeszítve a falra. Sötét van, a falak nedvesek, dohos a levegő és egyetlen egy ördög van bent velem, aki a nap 24 órájában engem figyel és fogdos. Még azt is el kell tűrnöm, amikor mellemet vagy épp az érzékenységemet fogdossa, mert nem tudok mozogni, egyáltalán nem. Ha szomjas vagyok, ha innom kell, és hát a mellékhelységes dolgokat is magam alá kell végeznem. Mielőtt még felraktak volna ide, adtak egy szoknyát, hogy megkönnyítsék helyzetem, de valljuk be, így se lett egyszerűbb. Elérkezett az a nap, mely miatt gyomorgörcsben álltam az elmúlt egy napban. Éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam, mert 1. egy kőfal nem valami kényelmes 2. talán most látom utoljára Kamet és ez elszomorít. Ha nem kéne erősnek mutatnom magam, már rég sírva fakadtam volna, de agyam nem ezt diktálja. Úgy kell felfognom a dolgokat, hogy igenis Kame fog győzni, amire csekély esély sincs, mert tegnap előttem edzett Jin, és, nos azt hiszem nem kell tovább ragoznom…
Megnyikordul a rozsdás vaskapu, belép rajta fogva tartóm egy szál nadrágban és kezében egy éles késsel. Felemelem a fejem, hogy belenézhessek égő szemeibe. Olyan sötét és a bosszún nem is látsz mást benne.
- Miért? Miért akarod, hogy tönkremenjen a pokol? – vonom fel a szemöldököm.
- Mert unalmas lenne az élet, ha nem lenne szenvedés. – olyan közel hajol hozzám, hogy szájának csípős szagát is megérzem. A késének élét végigfuttatja arcomon, azzal egy hosszú, de mégsem mély sebet ejtve rajta. Felszisszenek, bár a vágás nem fáj, mégis csíp, és a vérem is kibuggyan a sebből, amit Jin lenyal. Olyan undorral rántom el a fejem, hogy Jin kiakad, és egy sallert is lenyom a már égő sebemre. Arcom megduzzad és ég, gondolom a tenyerének lenyomata is látszik rajta.
- Ezt akartad, te pina? Mindegy is, ezért tudod, hogy nem te fogsz kapni, hanem a kis barátod. Ne félj, nem fogom megkímélni, és ha így folytatod, nem is fogok vele harcolni, hanem megetetem a szörnyeimmel.
Szembe köpöm.
- Te kurva! – indul nekem, de az őr visszafogja. – Engedj el te féleszű barom.
- Uram, nyugodjon meg, majd a fiatalember megkapja helyette a magáét. – ez úgy látszik hatással van Jinre, ugyanis leáll és megnyugszik, már amennyire.
- Oké, köszönöm, igaza van. – néz rá, majd vissza rám. – Idefigyelj kicsim, küldök neked pár asszonyt, hogy csinosítsanak ki, mert ma este úgy megbaszlak, hogy utána egy hétig nem tudsz majd felkelni. – megigazítja férfiasságát és kimegy.
- Sose mondanék ilyet egy angyalnak, de azt hiszem, jobb, ha valahogy segítesz a barátodon, hogy ő győzzön, mert sajnos Jin nem kamuzik. – aggódó tekintete megrémiszt.
- Khöm… esetleg, ha valahogy tudnék rajta segíteni. – a fegyvereimet bámulom, amik az asztalon vannak elhelyezve.
- Tudja mit? Ha eljön az idő, odaadom magának, cserébe csak egyet kérek. – nem is nagyon akarom megtudni mi az, ugyanis megvan rá a tippem.
- Mondja.
- Egy csókot. – azt hittem durvább. Na jól van, ez még bevállalható, akármennyire is undorító pofája van, mert belegondolva, hogy ő mentheti meg Kame és az én életemet is, nem is olyan rossz arc, ennyit megérdemel ő is.
Bólogatok egyet, nyelek, és becsukott szemmel várom ajkát. Megborzongok, mikor hozzám ér, de most az egyszer ki kell bírnom.
Szerencsémre nem akarta elmélyíteni a dolgot, mert akkor valószínűleg elhánytam volna magam, de így, csak épp feljött a savam.
- Ez jól esett. Na, angyalom, mindjárt jön a csapat, hogy kifényezze szárnyaidat, aztán meg odaadom a fegyvereket és már repülhetsz is Kame nyakába.
- Előtte lesz mit elintéznem Jin nyaka körül is. – kuncogok.
- Nagyon vigyázz. Ez az ember tényleg nem viccel. És nagyon figyelj, hogy akkor támadj, ha nem lát téged. Sasszeme van, szóval – emeli fel a pisztolyom – ezzel menjél el egy kis zugba, ahol jól látod őt, de ő nem vesz észre téged, és puff! – imitálja a fegyverlövést.
- Nem tudok jól célozni. – húzom a szám.
- Pedig nem nehéz. – elmagyarázza dióhéjban, hogy mit, hogyan kell nézni, fogni satöbbi, aztán visszaáll a helyére és megérkezik a felkészítő csapat. Leszednek a falról, előreesek és a földről kaparnak össze, majd miután megdörzsölgetem fájó végtagjaimat, és kicsit bejáratom izmaimat, kiropogtattam csontjaimat, megragad egy fiatal hölgy, és elvisz magával ki, a börtönömből. Egy szabadég alatti, vízzel teli aranykádhoz vezet, körülötte csomó virággal, különféle illatos és színes rózsákkal.
Levágja rólam egy ollóval a ruhákat és bedug a kádba. Erősen elkezdi sikálni a hátamat egy kemény kefével, rajta valami illatos olajjal.
Miután lefürödtem, kijövök a kádból, egy puha, fehér törölközővel szárazra törlöm magam, aztán pedig kapok egy ruhát, ami igazából nem is mondható ruhának. Egy miniszoknya (de tényleg nagyon mini) és egy hálós póló, amiből még a hasam is kilóg. A mellemet nem is takarja, szóval visszakérem a nőtől a melltartóm, de nem adja. Megmakacsolom magam és kirántom a kezéből és felveszem, de tőle is kapok egy pofont. Lecsatolja rólam a fehérneműt és kidobja a kukába.
- Az úr úgy kívánja, hogy ebbe legyen. – válaszolja magas hangon.
- Ebbe a lópicsába? Hölgyem, maga felhúzna ilyet valaha is? – dugom ki a melleimet.
Természetesen megrázza a fejét. Megragad a csuklómnál fogva és leültet a székre. Kisminkeli a szemem feketére, műszempillákat ragaszt rám, számba belenyom egy tűt, aztán kihúzza és még egy helyen majd még egyen.
- Maga mit művel? – kérdem ingerülten.
- Csak botox. – bár kicsit sem nyugszom le ennek hallatán. Kiveszi belőlem a tűt, aztán még rak rá szájfényt, és készen vagyok. Belenézek egy tükörbe, és egy ribanc néz rám vissza. Azt hiszem Jinnek ez a stílusa, szóval kezdhetek félni az este miatt, ha semmi sem jön össze. – És most kérem, jöjjön velem vissza. – megindulok utána.
Visszatérek a helyemre, ahol a nő egy pillanatra nem figyel ránk, így a fegyveremet sikerül belecsúsztatnom a bőrdzsekimbe, amit adott az előbb. Egy pár kést is még becsempészek.
- Azt hiszem, mehetünk. – felnéz rám mosolyogva, mintha olyan vidám esemény következne most. – Kamenashi uraság már megérkezett. – Neve hallatán is összeszorul a szívem, hát mi lesz akkor, ha majd látom, és nem mehetek oda hozzá. 

2012. július 6., péntek

16.



Egy hete(!!!) nem láttam Kamet. Durva. Valami iszonyat hiányzik, de már meg se próbálok dörömbölni az ajtón, se kiabálni.
Tegnap már ott tartottam, hogy öngyilkos leszek, amikor rájöttem, hogy nem lehetek az. Felmerült bennem, hogy Kamet kéne megölni, de őt se tudnám, mert képtelen lennék rá.
Felnézek a párnámból, egy ördög áll az ágyam mellett.
- Mikor jöttél be? –érdeklődöm.
- Két perce. – megint sajátos semmilyen hangulatában van.
- Hiányoztál.  – nem akarok civakodást, ezért próbálok mézesmázos lenni hozzá.
- Meg kell beszélnünk a múlt hetit.
- Nyugi, most pár napig amúgy se tudnánk csinálni. Megvan.
- Micsoda?
- A havi.
- He?
- Hát a mezeszem.
- Ó, vagy úgy. Figyelj, átgondoltam a dolgokat. Arra jutottam, hogy fölösleges lesz mostantól bármit is tanítanom neked, sőt, szerintem add fel, ne is gondolkodj azon, hogy mit csináltál akkor, ami miatt most itt vagy. Úgyse mehetsz már a mennybe.
Erre megtelik a szemem könnycseppekkel.
- Erről ennyit. Most meg ne sírjál itt nekem. Megkaptad, amit akartál, viseld is következményeit.
- Taníts, könyörgöm! Most azonnal ölni akarok. – dühösen felállok.
- Képes leszel rá?
- Dühösek az ördögök?
- Azok lesznek, ha te megjelensz. – dobja hátra a hajam. Arcélemen végigfuttatja tenyerét, államnál megáll és arcához húz. Ajkam ajkához ér, de nem merek megmozdulni. De ahelyett, hogy megcsókolt volna, eltol magától.
Már meg se lepődök játékán.


Konyhai kés, megvan. Bicska, az is megvan. Töltények, a helyén. Pisztoly a tokjában. Minden megvan.
- Itt van még egy penge kés. Ez meg itt az enyém. – adja át az egyiket. Ő elteszi a nadrágjába. – Készen állsz biztos?
- Készen, mester. – odalép hozzám, és megölel. Fejemet ráhajtom mellkasára. Az igazság az, hogy féltem. Féltem, hogy elveszítem, hogy ha nem vigyázok rá, meg fog sérülni és én ezt nem akarom.
Elenged, de nem tudom türtőztetni magam, megcsókolom. Könnyeim áztatják arcomat és az övét is. – Ne sírj, mert – elcsuklik a hangja. – Nem lesz semmi baj. Te is vigyázz magadra. Nagyon! Ha valami bajod esik, én… Ezek képesek megölni.
Patakokban folyik arcomról a sósvíz, alig kapok levegőt, annyira feszít mellkasom.
- Nem, én, én ezt nem folytatom! – bömbölöm.
Lerogyok a földre, de ezzel egy időben megrázkódik a ház. Ijedten felnézek Kamera. – Itt szoktak földrengések lenni?
Megrázza fejét. Szám elé kapom ökölbe szorított kezem.
Feltépik az ajtót.
- Kamenashi Kazuya. Lépj előre. – jön be egy jó vágású ember, vagyis ördög a házba.
- Jin? – kérdezi meglepődve az előbb felszólított, ki közben előre lépett az ismeretlen felé.
- Igen? Én vagyok az. – lenézően méri végig Kamet.
- Mit akarsz? – veti oda neki ördögöm.
- Őt ott. – bök rám lándzsájával.
- Felejtsd el. Nem viheted sehova.
- Már megtettem. – uszítja rám egyik szörnyetegét. Az felkap a magasba, rúg kapálózok, de haszontalan erőfeszítés az egész, mert vastag bőre csak visszaüti veréseimet.
- TEDD LE! – indul neki Kame a szörnynek, de Jin megállítja szúrós fegyverével.
- Vissza akarod kapni? Harcolj velem, de ne itt. Ma elviszem a lányt, esküszöm, nem csinálok vele semmit, és holnap megmérkőzök veled. Ha elveszted, egyértelműen azt csinálok vele, amit akarok, viszont, ha nyersz, visszaadom. Vérre megy az egész, szóval előre szólok, vigyázz a fejedre Kamenashi, mert még a végén elveszted. – felröhög, a többiek, akik még azóta betódultak, vele nevetnek.
- Legyen. És ha elveszted, ki lesz a pokol vezetője? – vonja fel szemöldökét Kame.
- Nem te, az biztos.
- Pedig úgy lenne tisztességes.
- Gondoskodok az utódomról, de azt hiszem, felesleges annyit foglalkoznom ezzel.
- Meglátjuk még, meglátjuk. És Jin, vigyázz rá. – fejével rám bök. – Beszélhetnék még vele egy pár szót négyszemközt?
Jin vár pár percet, aztán int a szörnynek, hogy tegyen le. – Aztán ne próbáljatok megszökni, mert körbevettük a házat.
Kivonulnak, én Kame ölébe borulok még mindig sírva. – Nem lesz semmi, értetted!
Én csak a fejemet rázom, ruháiba kapaszkodok és ott érintem meg Kamet, ahol csak érem. – Ne fogadj el tőle semmit. Holnap eljövök érted és megölöm. A fegyvereidet tartsd magadnál, ha elveszik, akkor figyeld, hova teszik le. Ne próbálj meg elszökni! A harc közben ott leszel te is, abban biztos vagyok, hogy Jin azt akarja, hogy lásd, mikor majd… Shi Sung. Iszonyatosan vigyázz magadra. Az a hely, ahova visznek, kész rémség. Ne ijedj meg, nem szabad félned, mert megérzik. Ha kérdezik, hogy szűz vagy-e, ne hazudj nekik, mond meg, hogy nem. A hazugságot is kiszagolják és még nagyobb büntetést kapsz. Na, menj. – el akar lökni, de nagyon kapaszkodok belé. – Hallod! Minél tovább húzod az időt, annál dühösebbek lesznek. – elérzékenyül. – Szeretlek Shi Sung. – átölel utoljára, letörli könnyeimet, megígéri újból, hogy nem lesz semmi baj. Egy puszit nyom a homlokomra, aztán kikísér az ajtóig. Nekitámaszkodik az ajtófélfának és onnan figyeli, ahogy engem láncra vernek és Jin maga után húz a messzeségbe. 

2012. július 2., hétfő

15. (+18)





Három teljes napja nem láttam Kamet, és ez aggaszt. Az ágyon fekszek, amikor meghallom, hogy kattan a lakat, de nem jön be rajta senki. Én viszont úgy döntök, hogy nem megyek ki, még egy napot maradok.
Ezt a döntésemet két óra múlva meg is szegem, amikor már nem tudtam ellen állni hasam korgásának. Nutellás kenyeret kívánok tejjel, de hát csekély esélyem sincs arra, hogy legyen itthon.
- Éhes vagyok. – jelentem be a heverőn fekvő ördögnek.
- És? Hova ne szarjak? Van kaja, csinálj magadnak.
- Nutellás kenyeret akarok. – megtartom a hidegvéremet, bármennyire is ordíthatnékom van.
- Rábasztál, az pont nincs. És ne is reménykedj, hogy hozok.
- Nem fogok. – letelepedek az egyik székre és könnyes szemmel bámulom Kamet, ahogy cigizik. Kifújja a gomolygó füstöt, ami rövid idő után szétszéled és köddé válik.
Elnyomja a csikket és felkel. Kivesz egy üveget a komódból, a dugót a fogával rántja ki, majd belehúz. Visszaesik a kanapéra, úgy kortyolgatja tovább a piáját.
Én is kiveszek egy palackkal és elkezdem ízlelgetni az italt. Azt hiszem rum, de nem vagyok benne száz százalékig biztos.
Egy korty, két korty, tíz korty, az utolsó korty és elfogyott. Felnézek a pislákoló lámpára, de az egy fényes folttá olvad össze. Megpróbálok felkelni, hogy a szobámba mehessek, de ehelyett nekiesek a falnak, ami vissza is üt. Megsimogatom a dudort a homlokomon és megint megpróbálok elindulni. Az ajtófélfáig tántorgok, onnan pedig egyenesen az ágy felé veszem az irányt. Mikor már csak centikre vagyok tőle, rádőlök, de ahelyett, hogy puhára estem volna, valami kemény fogad. Kame teste az.
- Naaa… - nyögi fel. – Ki vagy? – mormogja.
- Csak én, SSshi Suung! – nyomom meg a hangsúlyokat.
- Jaa. Figyelj, én, ne haragudj.! – ordítja, mintha nem érteném máshogy. Viszont én ugyanúgy visszaordítok neki.
- Semmi baj. – lemászok az övéhez, amit kicsatolok. Kicsomagolom a helyéről férfiasságát és bekapom. Csak szívogatom, mert már túl fáradt vagyok ahhoz, hogy mozgassam is a nehéz fejem. Olyan így is, mintha ólom lenne benne. Kame a hajamat simogatja és közben nagyokat nevetgél.
- Höh, ez az cica, szívjad csak. – lejjebb nyomja a fejem, így pénisze hátrébb csúszik, annyira, hogy öklendezésre késztet. Ami ilyen állapotban végzetes hiba. Gyorsan felkelek és odaszaladok az ablakhoz, amit felszakítok és kihajolok rajta. Mindent kiadok magamból, amit csak tudok. A reggelim, az ebédem, és hát a piát. Mikor ezzel végzek, megtörlöm a számat és ördögömhöz fordulok. – Gyere vissza, ciciciciccc. – csalogat, mintha csak a macskája lennék. – Itt a szopikázás ideje. – közben nagyokat heherészik és a farkát veri. Megkívánom ondójának ízét, nyálelválasztásom is beindul. Ezzel egy időben lukamnál is érzek egy kis lüktetést. Levetem magamról a ruhákat, Kame feje fölé terpeszkedek és újból bekapom makkját. Mintha csak a nyári, forró napon egy jégkrémemet nyaldosnám, de ez a felnőtt ízesítés. Annyira várom a percet, mikor belém lövelli forró nedvét, hogy képes lennék ölni érte. Megérzem Kame puha, nyálas nyelvét a nyílásomban. Lejjebb eresztem a csípőmet, hogy ne kelljen felemelnie a fejét a párnáról. Megérzem magamban az egyik ujját, amit aztán követ egy második, majd egy harmadik és a negyedik is. Felnyögök, és akkor belelövelli spermáját a számba. Nyaldosom le péniszéről a lefolyó, fehér cuccot, mint kiscica a tejet a bajszáról. Bekapom a tetejét és várom a következő adagot is, ami meg is érkezik. Vedelem magamba az édeskés, néhol pedig sós anyagot.
Lukam még mindig lüktet ezerrel, de még mindig nem szakította át a szűzhártyámat. Kiveszi belőlem az ujjait, amik tiszta szaftosak.
Megfordulok, hogy Kame arca felém legyen, erőteljes mozdulattal megcsókolom, hogy eltereljem figyelmét arról, amit most fogok művelni. Megragadom a farkát a tövénél és lassan belecsúsztatom alsó felemet. Mikor megérzem magamban merevségét, nagyokat sóhajtok és egyre beljebb csúsztatom. Kame olyan, mintha már nem is lenne itt, elélvezett. A péniszének felhelyezése nem nehéz dolog, hisz amúgy is elég síkos vagyok, de az is még rákontrázik, hogy Kame belém élvezett.
Elérem a hártyát, megállok egy pillanatra, átgondolom a dolgokat, és akkor, határozottan belecsúsztatom magam Kame ölébe. Tövig bennem van. Felsikoltok a fájdalomtól, elviselhetetlen. Rányomom Kame ajkaira az enyémet, hogy valami is nyugtasson, addig, míg el nem múlik.
Mikor már elviselhetőbb lesz a fájás, elkezdek mozogni a csípőmmel. Egyre gyorsabb tempót diktálok, már patakokban folyik rólam az izzadság. Aztán egy pillanat alatt ívbe vágódik a hátam, hangos sóhajok közepette elélvezek. Úgy érzem most magam, mint egy angyal. Lenézek a már alvó Kamera, aki oly tökéletes, oly gyönyörű, ahogy mellkasa felemelkedik, ahogy csücsöri ajkát kis nyílásra tartja. És tudom, hogy neki is szép álmai vannak, ahogy nekem is azok lesznek. Szeretem őt, mert Ő az én ördögöm. Lemászok róla és mellé fekszek.
Fejét lágyan magam felé fordítom és megcsókolom.
- Köszönöm. Szeretlek.
- Én is. – mondja félálomba. Odabújok hozzá, és én is csatlakozok a szép álmaiba. 

2012. július 1., vasárnap

14.



- Te tényleg nem tudsz másra gondolni? – töri be az ajtót.
- Ne haragudj, de ebbe a korszakomban vagyok.
- Kinőhetnéd már… de most komolyan, nem tudnál egy percre is másra gondolni?
- Addig nem..,
- Istenem Shi Sung, most addig fogod ezt hajtogatni, ameddig le nem fekszünk?
- Meglehet.
És megint eltűnik. Előveszem a pisztolyom és elkezdem nézegetni. Csak azon jár az eszem, hogy vajon hol lehet most és mit csinálhat. Fél óráig konkrétan minden lehetőséget kitalálok, olyan szinten felizgatva magam, hogy a sírás kerülget. Mikor aztán Kame benyit az ajtón csurom vizesen, olyan erővel ölelem át, hogy nem győz megállni lábán.
- Na, miva’? Most má’ hiányzom? – tiszta részeges a hangja. Szóval elment bebaszni. Csodás!
- Aggódtam. Viszont látom te a sárga földig ittad magad.
- Ja, valahogy úgy. – előre hanyatlik.
- Na, jó. Azt hiszem nekem kell téged bevinni a hálóba. – hóna alá nyúlok, és miután bevittem a szobába és leültettem az ágyra, levetkőztetem. A párnák közé lököm, hogy aludjon. Én viszont nem fogok mellé feküdni, az egyszer biztos. Hogyisne, még a végén lehány, vagy megerőszakol. – Jó éjt. – becsukom az ajtót, de hallom még a hangját. Fájdalmasan beszél, a nevemet suttogja. – Shi Sung… Shi Suuuung… - erőt veszek magamon és nem megyek be hozzá. Ledőlök a nyugágyra és hallgatom az eső kopogását, mely álomba ringat.

Neszre leszek figyelmes. Először csak a fülemet hegyezem, majd résnyire kinyitom a szememet is. Megnyugszom, mikor Kamet látom az asztalnál kávézgatni. Magába meredve nézi az asztalon lévő rózsákat, melyeknek már a fele fekete. Vészjósló ez a változás a virágokon, de Kame azt mondja, hogy ne foglalkozzak vele.
- Jó reggelt. – nem is néz rám, csak szürcsölgeti a kávéját tovább. Kinyitom lélektükrömet és kikelek az ágyból. Nagyot nyújtózkodok, derekam iszonyat nagyot roppan, mert elmacskásodott ezen a kanapén. – Elvitte az ördög a nyelved?
- Haha. – cinikusan röhögök, hogy érzékelje, nem vagyok jó hangulatomban.
- Ah, szóval nem akarsz velem beszélni. Tudod, nem értelek.
- Ezt pont te mondod?
- Igen bazzmeg, ÉN! Egyik nap még teljesen rám mászol aztán besértődsz, mert én nem baszni szeretnék veled, hanem tanulni, hogy élve maradj ezen a helyen. – felemeli a hangját. És megint igaza van. Annyira önző vagyok.
- Sajnálom.
- Van is mit. És ha most nem haragszol, szeretnék egyedül lenni. – belök a hálóba és (ezen meg se lepődök), bezárja lakatra az ajtót.
- De, igenis haragszom. – először poénosnak veszem a dolgot, aztán rájövök, hogy komolyan gondolta azt, hogy egyedül szeretne lenni. Szóval megint csak odáig fajultak a dolgok, hogy szeretné, ha nem lennék. Így tehát, mint ilyenkor általában, rázendítek a sírásra. Eleinte alig, majd negyed óra múlva már az ajtót verve bömbölök.
  Vörös, duzzadt szemeim sajognak. Sac per kábé két órája sírok, és most se akaróddzék abbahagyni. Néha-néha ráverek a már rákvörös öklömmel az ajtóra. Ránézek az ágyra, mely egyre inkább csalogat. Neki lendülök és ledőlök rá. Kavarognak bennem az érzelmek, nem is tudom igazán, hogy milyen a hangulatom. Hol sírhatnékom van, hol pedig majd szét vet az ideg, vagy épp mindkettő.
- Jó lenne, ha abbahagynád már. Fáj a fejem.
- Jajj, ne haragudj, csak tudod, itt van még ember, kinek vannak érzelmei. – vetem oda neki flegmán.
- Nekem is vannak.
- Ó, tényleg? És hol hagytad őket? A pokol felé vezető úton? Mégis milyenféle érzelmeid vannak?
- Milyenek vannak? Inkább ne menjünk bele ebbe, csak a takarómért jöttem.
- Miért? Ne mond, hogy most akarsz aludni. Fényes nappal van.
- Nem is mondtam, hogy aludni szeretnék. – kíváncsivá tett.
- Hát?
- Nem mindegy az neked? Elvégre nekem nincsenek érzelmeim. – nem értem, hogy függ össze a kettő, de látom, hogy most ő is megsértődött. Valami végre szarul esik neki is.
- De, kurvára mindegy. – újra levetem magam az ágyra és átkarolom Kame takaróját.
- Add azt ide. – nyújtja a kezét.
- Nem. – feleselem, ami szemmel láthatóan nem tetszik neki.
- Akkor elveszem a tiedet. – kirántja alólam a takarót és a párnát, azzal távozik. 

13.




Elaludtunk. Kinyitom a szemem, Kame még mindig alszik, kint korom sötét van, bár a szobában se különb a helyzet. Csoda, hogy az orrom hegyéig ellátok.

- Ébredj fel. – keltegetem.
- Mmm… Minek? – morog rám.
- Csak. – igazából én se tudom, miért, de azt akarom, hogy ő se aludjon tovább.
- Akkor én visszaalszok. – muszáj kamuznom, hogy fent tartsam.
- Nagyon fáj a karom.
- Akkor pihenj. Aludjunk.
- De nem. Unatkozok és nem vagyok álmos. – próbálok utalni arra, mivel is üthetnénk el az időnket azzal, hogy mézes-mázos hanggal jelentem be ezt.
- Hagyjál már békén.
- Okés, akkor inkább kimegyek és csinálok kávét. Kérsz?
- Aha. Két perc és jövök. – a konyhába szaladok, és a tervemet megvalósítva kezdek nekilátni a kávénak.
- TE jóságos!! Mi a franc van veled? – fordítja el a fejét Kame, mikor meglátja, hogy egy szál tangába állok a konyhapultnál.
- Semmit. – úgy teszek, mintha nem tudnék róla, hogy a testemet mutogatom. Felmarkolja a kanapén levő ruháimat és fejbe dob velük, és visszamegy a hálóba. Követem.
- Te nem vagy normális. Rosszabb vagy, mint én! Kanos vagy. – teljes mértékben igaza van. Az vagyok.
- Igen, az vagyok. Kame, kérlek! CSAK EGYSZER! Nem tudom, milyen érzés, de meg akarom tudni. – felnéz rám, látom, hogy megbámulja melleimet. Végre, talán megszán. Ráharap ajkaira, látom, hogy engem akar. Elindulok felé, vállaira helyezem kezeimet, ölébe csúszok. Ajkait kerülgetem, hogy egy kicsit játszadozzak vele, de ő ráveti magát.
Kicsatolom a nadrágját, a térdéig letolom, én letelepszek a földre és előkapom méretes szerszámát. Bekapom, ameddig csak belefér a számba, majd ki-be húzogatom. Felnézek Kamera, fejét hátrahajtva élvezi a munkámat. Kezemmel is rásegítek egy kicsit, hogy még élvezetesebb legyen a dolog. Számba egyre jobban merevedik a botja, majd lassacskán megérzem édeskés nedvét is. Elgondolkodom, hogy nyeljem-e le, vagy köpjem ki, végül az első mellett döntök. Addig csinálom, míg Kame ki nem fogy a fehéres spermájából.
- Shi Sung. – nyögi. – Azt hiszem nem kéne…
- Kérlek! – könyörgök.
- Ne, nem. Gyere ide. – paskol az ágyra. Felfekszem oda, ahova mutatta, ő lekapja rólam a bugyit és kezeivel szétterpeszti a lábam. De ahelyett, hogy befeküdt volna, csak a vaginámhoz hajol és belenyal. Felsóhajtok. Nyelvével lukamnál köröz, mutatóujjával belenyúl, hogy jobban fokozza vágyaimat. Mozgatja bennem, néha megáll, mikor jobban koncentrál csiklóm izgatására, néha pedig mélyebbre nyomja ujját bennem. – Nem vagy valami jól kitágulva. – leheli bele a nyílásomba. Érzem, ahogy egyre jobban kitágulok, de mikor már kellemes lenne, akkor még egy ujját belém helyezi. Feszít, de akkor is ki kell bírnom. Mikor már azzal is kényelmes, belém rakja a harmadik ujját is, ami már tényleg nem valami kellemes. Nem nyomja fel túl mélyre, de van egy sejtésem, hogy azért, mert nem akarja átszakítani a hártyámat. Szóval mégse lesz szex… most be kell érnem ennyivel is. Kiveszi ujjait, nyelvét is és lihegve felnéz rám.
- Nem fogsz lefeküdni velem, igaz? – húzza a száját, mert fején találtam a szöget.
- Sajnálom.
- Megígérted…
- De nem megy, féltelek.
- Valljad már be, hogy nem engem féltesz, hanem te félsz magától a dologtól! – kajabálom.
- NEM! Dehogy. Már rég megdöngettelek volna.
- Mire vársz akkor?
- Én nem akarlak megrontani, de nem azért, mert nem kívánlak, vagy mert nem szeretnélek, hanem mert fájna neked és nem akarok fájdalmat okozni. Ez kétszer fájdalmasabb dolog, mintha egy normális emberrel csinálnád. – nem figyelek utolsó szavaira, hisz kimondta a varázsszót, amitől szívem az egeket veri. Szeret.
- Én is szeretlek Kame. – átölelem.
- Látom sikerült kiszedned a lényeget… - elszólta magát, és most látom rajta, hogy mérges. Egy olyan szót mondott ki, amit talán még soha életébe.
- Szóval akkor maradjunk ennél? Csak petting?
- Nekem jobban feküdne a dolog.
- És ha majd egyszer többet akarok?
- Nem lesz ilyen.
- Márpedig most is ez a helyzet.
- Shi Sung, légy szíves… - könyörgő tekintete megbabonáz – most ne. Szeretlek.
Oké, ő győzött. Ez mindent megváltoztat. Mint egy varázsütésre elmúlik minden vágyam, csak szívem heves dobbanásait hallom, ahogy lüktetnek ereim és arra tudok gondolni, hogy egy ördögbe vagyok szerelmes és ő viszont szeret. Könnyek szöknek a szemembe, erősen megszorítom Kamet, porcikái ropognak.
- Na, mi az? – mosolyog.
- Olyan jó volt a szádból hallani ezt a szót. – megcsókol.

  Nyomást érzek a homlokomon. Kinyitom a szememet, Kame gyönyörű arca alig pár centire van tőlem.
- Iszonyat nagy vihar van. – kikotor egy tincset a szememből. – Ma bent gyakorlunk.
- Ma mit fogunk?
- Elméletet.
- Mikor kezdjük?
- Reggeli után?
- Okés. – felkelek és felöltözök. Tegnap este óta pucér vagyok, szóval előveszek egy új fehérneműt is. Kame minden mozdulatomat árgus szemekkel figyeli, még segít is bekapcsolni a melltartómat. Felhúzom az ingjét és abba megyek ki. Kame csak egy nadrágot húz fel és abba jön utánam. – Van itthon kávé?
- Aha.
- Csinálsz nekem?
- Igen. – elkészíti nekem. Rakok bele még cukrot és tejet. – Most kajak elrontasz egy ilyen finom löttyöt azokkal a szarokkal?
- Ez így sokkal finomabb.
- Hát jó. Na, ha csak kávézgatunk, akkor bele is kezdhetünk az elméletbe.
- Rátérhetnénk egyből a fizikaira is. – huncutkodok.
- Ajj, tudod, hogy most nem erről van szó. Ma arról fogsz tanulni, hogy hol van az érzékeny pontja az ördögöknek és emellett még gyakoroljuk a késdobálást. – bólintok, persze megint nem ott van az eszem, ahol kéne. Kame felteszi a szemüvegét, amit még sose láttam rajta, elővesz egy füzetet meg egy ceruzát. Lerajzol egy ördögöt nagyon élethűen.
- Szépen rajzolsz.
- Köszönöm. – visszafordul a rajzlaphoz. – Na most, itt a feje,és ezen a ponton kell megölni, de ezt nyílván már tudod. – bök a szörny fejének közepére. – Itt, – mutat a ceruza hegyével az ágyékára – ha megrúgod, egyértelműen összerogyik. Viszont ha itt, - helyezi a grafitot az Achilles-ínjára – megszúrod késsel a földre rogyik, de el is vághatod mindjárt. Ha a nyakát találod el, csakis akkor kezd el haldokolni, ha az ádámcsutkája alatti részt találod el.
Elkalandozok Kame ádámcsutkáján, ami megint azt eredményezi, hogy egy cseppet se figyelek rá.
- Szóval? Most ismételd utánam. – löki oda a rajzot.
- Ha fejbe találom, meghal. Ha torkon, akkor… - megakadok. – Viszont azt tudom, hogyha pöcsön rúgom, összeesik.
- Gratulálok. Már megint mi a fasz foglalt le? – sikerült felbasznom az agyát. HURRÁ! Persze mikor meglátja, hogy szemem hova téved le, dühösen feláll, feldönti az asztalt és otthagy egyedül. 

2012. június 27., szerda

12.




- Ki vagy te? – vetem oda kicsit sem magabiztosan. Ajkaim megremegnek, mikor kiejtem a szavakat, az emberforma szörny pedig ki is nevet. Tudja, hogy félek.
- A legszörnyűbb rémálmod. – elindul felém szélsebesen és megragad. Körmeit belevési az alkaromba, nem tehetek ellene semmit, védtelen vagyok. Kame teste a földön fekszik, eszméletlen.
- KAMEEEEE!!!! – ordítom neki teli torokból, de semmi. A fájdalom, mely belenyilallt a karomba megbénít, könnyeim kicsordulnak, fogaimat és szememet összeszorítom. Meleg vér folyik végig a karomon, ami aztán lefolyik a földre. – M-m-mmit a-akarsz t-tőlem? – préselem ki a szavakat a fogaim közül.
- Téged kedvesem. – kitépi a mancsát a karomból, a véremet lenyalja ujjairól. – Nincs is finomabb dolog a szűz angyal vérénél. – beleborzongok.
- Szóval már nem csak arra kellek, hogy megkurjatok, mi?
- Eltaláltad drágaságom. Most pedig velem jössz.
- SOHA! KAMEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!!!!! – oda akarok hozzá szaladni, de az ördög kigáncsol.
- A-a. Őt elfelejtheted, már nem él. – bár ne lenne igaza, de ahogy végig nézek, mozdulatlan, merev testén, olyan… olyan halottnak tűnik. Már nem tudom, mi fáj jobban, a karom, vagy a szívem. Minden esetre mindkettő cafatokban áll. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy itt mindennek vége. Kame nem hallhatott meg csak ennyitől, biztos csak eszméletlen… Vagy mégse?
- Nem, nem lehet… - suttogom.
- Pedig vége aranyom, na, gyere. Elviszlek.
- Kopjon már le rólam. – lököm el magamtól. Nagy testével hátra tántorodik, arcán megjelennek a mérges arcvonások.
- Most azonnal velem jössz, vagy megöllek.
- Nem halok meg, nyugodtan öljön csak meg! Itt vagyok, csakhogy rajtam nem használ semmi. – olyan erővel kiabálok vele, hogy minden izmom megfeszül benne.
- Játszadozni akarsz? Hát legyen. – előveszi az ismeretlen fegyverét, mellyel célba veszi testemet. Előrántom a késemet, nem várok egy percet sem, bele dobom a fejébe. Bele is áll, de nem történik semmi. Mi van már?? – Kicsi lány, ez pedig nálam nem használ. – kivillantja ocsmány fogsorát. Kirántja fejéből a kést és ledobja a földre. – Ezt nem tanította meg neked ez a mihaszna, mi?
- Ő nem mihaszna! Nem, valóban nem tanította meg, de tudja mit? Nem érdekel, elbánok én magával akkor is. – nekiindulok, és a szívébe döföm a következő késemet. Megcsavarom benne háromszor és kirántom. Megint semmi.
- Fel is adhatod. – ekkor tökön rúgom, mire összehúzza magát.
- Nem, nem fogom. – elveszem tőle a fegyverét, amit a tarkójának szegezek. – Na, mi van? Csak ennyit tudsz? Szánalmas vagy, ugye tudod? Csak a szád járt, te faszfej. – nem tudom, hogy működik ez a vacak, csak meghúzom a ravaszt, és egyenest átfúrja a nyakát. Fél percig még a lábán áll, majd összeesik. A lábamra dől. Kihúzom alóla, lebaszom a földre a fegyvert és odasietek Kamehoz. A feje alá nyúlok, megsimogatom arcát, ajkát, szemhéját. Szívéhez hajolok, lassú, egyenletes szívverése van, de a lényeg, hogy egyáltalán van. – Kame. – suttogom a fülébe. – Kame, ébredj fel. Hallod?
- Nem baszki, süket vagyok. – tátogja. Ez az! Már megint a Mr. Őbunkósága szólalt meg.
- Jól van, ha akarod, itt is hagyhatlak. Annyira UTÁLLAK! Most mentettem meg az életed konkrétan, te meg itt… Áh… nem is firtatom tovább.
- Jó, bocsi. Mi történt? – kinyitja szemeit. Megpróbál azonnal felülni, de a hasában levő fájdalom visszarántja a földre. Törökülésbe leülök mellé, fejét belehelyezem ölembe és elmesélem neki, mi történt az elmúlt negyed órában. Megdicsér, amiért ilyen ügyesen elbántam a szörnnyel.
- Kapok is érte valamit?
- Talán. – egy percre se veszem le tekintetem szemeiről. Csillognak. Elkezdek közeledni ajkaihoz, melyet kicsi résre nyit. Belenyalok, hogy megízleljem újból édeskés nyálát. Érdekes így, fejjel lefelé a csók, de tetszik ez az újítás.
- Nagyon féltem, hogy elveszítlek. – mondom, miután újból egymás szemét fürkésszük.
- Én meg attól, hogy itt maradsz egyedül.
- Szeretlek. – félve ejtem ki ezt a szót, mintha meg lenne tiltva, hogy kimondja az ember. Kame elmosolyodik, de nem válaszol rá, csak újból megcsókol. Nagyon remélem, hogy ez nála azt jelenti, hogy Én is!

- Csinálok neked ebédet. – két órája, hogy lezajlottak a dolgok. Kame viszont még mindig nincs valami jól. Fáj a hasa, pedig kívülről nem látszik semmi, rettegek attól, hogy valami belső vérzése lehet.
- Hagyjad, nem vagyok éhes.
- Enned kell! Legalább csak egy kicsit. – kelletlenül, de belemegy. Főzök neki egy egyszerű levest.
  Leülök az ágya mellé, majd lassan megetetem vele. Ahogy gondoltam, a háromnegyedét otthagyja, de a lényeg, hogy valamennyit evett.
- Nem rossz amúgy. – teszi hozzá, miután visszautasította a következő kanál levest.
- Lehetne jobb is. – megeszem azt, ami már neki nem kellett.
- Hozz fáslit, átkötöm a karodat, mert átázott a kötés. – egymást ápoljuk. Odaadom neki a fáslit, letekeri a karomról az előzőt és elszörnyülködök a látványban. Húscafatok lógnak mindenhonnan, hol fekete a bőröm a megszáradt vértől, hol pedig lila vagy hófehér. Felkavarodik a gyomrom, mikor meglátom a csontomat.
- Rosszul vagyok, gyorsan tekerd rá, kérlek. – elfordítom a fejemet, közben megérzem a karomon az anyagot.
- Kész. – megsimogatja az éppen maradt felkaromat.
Magamba meredek. Mi lesz akkor, ha le kell vágni? Ez már tuti nem jön helyre. Ilyen mély sebeket még életemben nem szereztem.
- Le kell vágni. – kimondom a tényt.
- Dehogy kell! Meg fogsz gyógyulni. Még az ujjaidat is tudod hajlítani. Addig örülj, ameddig tudod mozgatni a végtagjaidat.
- Akkor meg elvérzek. Nézd már mennyire átázott a kötés.
- Már eléggé megalvadt a véred. Csak néhány helyen szivárog még. Shi Sung, nyugodj meg. – odahúz magához. – Nem lesz semmi baj.
- Már az is baj, hogy itt vagyok. – pityergem.
- Ne hisztizz! Oka van annak, hogy itt vagy.
- Ja, egy múltbéli semmiség az oka, amiért itt döglök és nem a mennyben. Azt se tudom, mit tettem!
- Rá fogsz jönni, hidd el.
- De nem akarok rájönni, én veled akarok maradni. – nyakába fúrom a fejem. Kulcscsontjánál ökölbe szorított kézben tartogatom a már rongyosra fújt zsebkendőmet.
- És továbbra is azt akarod, hogy ilyen szörnyetegek támadjanak ránk? Ezek a nagy dögök viszont képesek megölni minket.
- De ez az egész csak azért megy, mert Én még szűz vagyok. Viszont, ha elveszteném…
- Nincs Ha. Nem fogom elvenni a szüzességed és kész.
- Akkor se, ha én azt akarom?
- Nem. – idegesít, hogy folyton visszautasít. Nem tudok beletörődni, megjegyzem magamnak, hogy addig fogom csesztetni, amíg meg nem törik.

2012. június 17., vasárnap

11.



Miután elkészíti nekünk a rántottát, leülünk és a kis asztal közepére lerakja a serpenyőt. Se tányér, se semmi, úgy esszük villával a serpenyőből. Miután befalom a felét, jövök rá, hogy én valójában mennyire is voltam éhes.
- Aha, és még te filóztál azon, hogy akarsz-e enni, vagy sem. – néz rám jóllakottan Kame. Ki is gombolja nadrágját, és ingjét. Rátévedek újból arra a helyre, ahol legnemesebbik részét tartja, megint azon kapom magam, hogy elbambultam. Kame csak elneveti magát az egészen, mikor rájön, mit is nézek. – Hé, figyelj Shi Sung. Minden képen a mennybe akarsz menni? Mert ha akarod, megronthatlak, de ha elkezdesz nekem nyafogni utána, hogy nem tetszik neked itt, akkor esküszöm, kinyírlak.
- Haha. Nem tudom, mi van velem Kame. Ennyire még sose éreztem ilyet, soha nem voltam kanos. Huh, ez de furán hangzott az én számból.
- Pedig aranyosan mondtad. Hidd el nekem, hogy sokkal rosszabb a helyzetem, de ezt már elmondtam. Kívánlak Shi Sung! Mióta megláttalak az eresz alatt és voltál oly bátor, hogy bejöjj a házamba.
- Először furcsának tartottalak, de én is elég hamar rájöttem, hogy… kellesz nekem.
- Na, eldöntheted mit akarsz, én feladtam neked.
- Téged akarlak. – tátogom. Erre azonnal ördögi mosolya jelenik meg tökéletes arcán.
- Biztos? Jól átgondoltad?
- Ha ezek után veled lehetek örökre…
- De akkor is itt lesznek más ördögök is.
- A foszladozó népség nem érdekel. Meg tudom magamat védeni, mellesleg azután már amúgy se kellenék nekik.
- Te csak azt hiszed. Attól még ugyanolyan szép maradsz. – megint bepirosodik orcám.
- Akkor is itt leszel Te. Mindenkitől meg tudsz védeni.
- Van még hova fejlődnöm, de neked is. – előre dől, összekulcsolt karjaira támaszkodik, melyek az asztalon pihennek. Én ugyanígy teszek, alig pár centire van fejünk, farkasszemet nézünk.
- Akkor gyere és mutass meg pár gyakorlatot. – perverzkedek. Orrunk összeér, már olyan közel vagyunk egymáshoz, de nem siettetünk semmit.
- Ez most nem egy hétköznapi edzés lesz, az biztos. – feláll és kimegy az udvarra. Tudhattam volna, hogy megfutamodik, még mielőtt cselekedhettem volna. Megérzem a nedvességet a bugyimon, hirtelen elkap az ideg. Csak játszadozik velem, és ez teljesen kikészít. Kirontok a kertbe, ahol Kame egy szál nadrágban valami bottal hadonászik. Mozgása viszont erős, és tudatos, tudja, mit csinál.
- Utállak.
- Már megszoktam.
- Miért kell ilyen… ilyen taplónak lenned? Csak játszadozol az érzéseimmel.
- Nem, te ezt nem értheted.
- Miért? – lehiggadok, ő is megáll. Felém fordul, vesz egy mély levegőt és kiböki.
- Mert féltelek. – szíven ütöttek szavai. Értetlenkedek pár sort magamba, végül felteszem a kérdést, ami először eszembe jut.
- Mitől?
- A Pokoltól, a rothadó ördögöktől, de legfőképpen magamtól.
- Hogy MI? Tőled miért kéne félnem?
- Én… ne értsd félre, még nem voltam senkivel, de ez minden ördöggel így van…
- Te!? Mond már!
- Szóval én teljesen más vagyok az ágyban. Ha elkezdjük, nincs megállás.
- Nem baj.
- Most ezt mondod, de miután egy héten keresztül minden nap akarlak, és esetleg meg is kaplak… Hidd el, hogy egy idő után megunnád a dolgot. Megunnál engem.
- Csak vissza tudod fogni magad. Akaraterő az egész.
- Sajnos az már nem elég.
- Hát, akkor lövésem sincs, de Kame – odalépek hozzá, felemelem állát, hogy lássa, nem hazudok – én akarlak. És többet nem mondom el, ha most nem kaplak meg, én… én megölöm magam. – erre röhögni kezd.
- Édesem, te már meghaltál. Legközelebb 100-120 év múlva hallhatsz csak meg, ha itt vagy a Pokolban, de akkor végleg. Lelked nyugovóra fog térni.
- Szóval ez a Pokol, Menny dolog, egy ilyen második élet szerűség? – esik le.
- Igen.
- Ááhh… Értem, de megint eltértünk a lényegtől.
- Tuti biztos vagy benne? – teszi fel a várva várt kérdést.
- Igen, akár a csillagokat is lehoznám, csak hogy végre… - rátapad a számra. Olyan hévvel csókol meg, hogy azt elmondani nem tudom. Egyik lábamat körülfonom derekán, vállain átdobom karjaimat. Izzadt testéhez hozzátapadok, nedves hajába kezdek turkálni. Csípőjét neki löki érzékeny pontomhoz, ezzel elindítva bennem egy zsibbasztó érzést. Letépi rólam a felsőmet, szanaszéjjel szakad, a poros földön kötnek ki cafatai. Elszakad tőlem, hogy kifújja magát pár percre, majd újból rám mászik, de egy dörömbölés megzavar minket. Összerezzenek, azonnal előkapom a késemet, mely még mindig a combomon ékeskedő fegyvertartóban van. Kame is kezébe veszi az előbb elhajított botját, maga elé tarja magabiztosan. A bejárati ajtó felől jött a zaj. Kame elindul a hátsó ajtóhoz, hogy benyisson a házba, de mikor ráteszi a kilincsre kezét, egy erős valaki kitépi helyéről azt, ördögöm meg hátra repül. A felkavarodott portól nem látom támadónkat, csak csendben várok míg leülepszik. Meglátom körvonalait, de ez egyáltalán nem emberforma, sokkal inkább, egy nagy… nem, az nem lehet…

2012. június 10., vasárnap