19. ~THE END~

 Kame a földre rogyik, hasából ömlik a vér. A kard csak megvágta, nem állt bele, de elég komolynak néz ki. A könnyeim azonnal szemembe gyűlnek, felsikítok, mire mindenki felém fordul. Szerencsémre legyen mondva, még éppen sikerült lebuknom a fal mögé, így nem vettek észre, viszont hangos bőgésemet még mindig nem tudom csillapítani. – Most vagy soha! – fut át az agyamon. Elhelyezkedem, és a kitámasztott fegyvert Jinre irányítom, de összemosódik előttem minden. Kitörlöm a könnyeket szememből, aztán újból visszanézek és várok, de mire, azt nem tudom. Sajnos a várás a káromra megy, mert nagyon elkezd remegni a kezem, így nem vagyok benne biztos, hogy Jint találom el. Végül megcélzom a tarkóját és meghúzom a ravaszt. A golyó szélsebesen éri el a célpontját, először nem merek odanézni, hova is szállt, aztán a kíváncsiság mégis annyira átveszi az uralmat bennem, hogy megnézem.  - Jin! IGEN! Eltaláltam. – még talán sose voltam ilyen boldog. Gyorsan lefutok a lépcsőkön és egyenest Kamehoz rohanok.

- Chae Shi Sung? – megsimogatja az arcom. Szemei könnybe lábadtak.

- Kame. – sírom.

- Most nagyon figyelj rám! Ez az utolsó kijutad innen… Próbálj meg visszaemlékezni mit tettél.

- Kame, ez nem fog menni. – sírom.

- De, igenis menni fog. Gondolj egy olyan napra, amikor rosszul érezted magad.

- Én..én nem.

- Shi Sung, akarsz segíteni rajtam? Akkor gondolkodj. – nem tudom, hogy rajta hogyan tudnék segíteni, de azért megpróbálom.

- El fogsz vérezni. – rányomom a dzsekimet a sebre.

- Ah… Nem fogok, de most ne velem törődj kérlek! Egyszer az életben hallgass rám, és csináld azt, amit mondok. Hunyd le a szemed, tisztítsad ki az agyad, ne gondolj arra, hogy mi van körülötted és próbálj meg a múltadra koncentrálni. És azon belül is a szomorú dolgokra.

Azt csinálom, amit mond. Becsukom a szememet, kitisztítom elmémet és elkezdem a múltban történteket felsorolni magamba.

 A születésem, amire nyílván nem emlékszem. Aztán ott voltam, mikor 5 évesen elhunyt a nagymamám, az nagyon megrázott. Rá egy évre a papám és még rá egy évre apám, aki autóbalesetben halt meg. Aztán ott van a bátyám, akiről nem tudok semmit, mióta elköltözött és az alkoholba fojtotta a problémáit. Még mi van? A suliban sokat bántalmaztak, rákényszerültem arra, hogy lógjak az órákról. Csak nagyon kevesen álltak ki mellettem, pedig hát én nem csináltam semmi rosszat. Vagy… mégis? Volt egy elég nagy kalamajkám a suliba, de az azért volt, mert megvertem egy csajt. Ő kezdte el cikizni a ruhámat és addig püfföltem a betonba, míg egy tanár ki nem jött minket szétválasztani.

Semmi. Nem történik semmi.

Akkor mi volt még? Biztos van valami, ami talán a családomhoz köthető. Anyámmal sokat veszekedtem, de ez nem váltság arra, hogy ide kerültem. Sose mertem kezet emelni neki, szóval még arról se lehet szó. Akkor mégis mi? Volt állatom, egy macska, de ő vele se csináltam semmit. Anyám hazahozott egyszer egy férfit, aki nem volt szimpi, de vele is normális voltam a magam módján.

A gyilkosság és a megsebzés már kilőve. Mi volt akkor még? Talán csalás?

Csalni csak a dolgozatoknál csaltam.

- Lopás. – suttogom.

Kinyitom a szemem és Kamera nézek. – Hm? – hümmög.

- Meg van Kame! Azt hiszem megvan!

- Tényleg? – lelkesedik fel. – És mi az?

- Loptam! Elloptam a nagymamám nyakláncát anyutól és eladtam! Aztán meg a pénzből vettem cigit meg piát, hogy kipróbáljam milyen is.

- Bingó! – kacsint rám, de nagyon rossz passzban van.

- Most kéne valaminek történnie?

- Igen. Feküdj le mellém, és aludjunk.

- De te ne, Kame, ha lecsukod a szemedet… örökre elalszol. – harapdálom az ajkamat idegességemben.

 - Nem. Erős leszek, csak dőlj rá a karomra és aludjunk. Amúgy meg tökmindegy, csak te mehetsz a mennybe. – behunyja a szemeit, én nyomok egy csókot az ajkára és megteszem, amit kér. Először elhelyezkedek, mert kényelmetlenül fekszem, aztán meg megpróbálok aludni.

Mi ez a fehérség? – puha füvet markolnak kezeim, szemeimet nagy fény éri, mikor kinyitom őket.

- Hol vagyok? – hozzászokok a napsütéshez. Körülöttem nincs senki, csak a nagy pusztaság. Vajon ez most a menny?

- Áh, hát itt vagy. – ölel meg Kame hátulról.

- Te meg mit keresel itt? Hol vagyunk?

- Mi? A Földön. – mosolyog. – Nem is örülsz, hogy egyben látsz?

- De hát, hogy? Ésésés ez meg mi Kame? Nem értem.

- Majd mindent elmagyarázok, most viszont menjünk, és keressünk egy lakóhelyet. A szüleinkkel nem találkozhatunk már soha többet, meg semmilyenféle rokonok, illetve barátok se jöhetnek szóba.

Egy szót se értek az egészből, viszont örülök, hogy itt van velem Kame és hogy állítólag a Földön vagyok.

Felsegít Kame, karjaiba hullok.

- Szeretlek. – adok puszit mellkasára.

- Én is téged – enged az ölelésemen, rákényszerít, hogy felnézzek rá és megcsókol – angyalom.

KÖSZÖNÖM, HOGY OLVASTAD A FICEMET ^^