17.

Kötelekkel vagyok kifeszítve a falra. Sötét van, a falak nedvesek, dohos a levegő és egyetlen egy ördög van bent velem, aki a nap 24 órájában engem figyel és fogdos. Még azt is el kell tűrnöm, amikor mellemet vagy épp az érzékenységemet fogdossa, mert nem tudok mozogni, egyáltalán nem. Ha szomjas vagyok, ha innom kell, és hát a mellékhelységes dolgokat is magam alá kell végeznem. Mielőtt még felraktak volna ide, adtak egy szoknyát, hogy megkönnyítsék helyzetem, de valljuk be, így se lett egyszerűbb. Elérkezett az a nap, mely miatt gyomorgörcsben álltam az elmúlt egy napban. Éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam, mert 1. egy kőfal nem valami kényelmes 2. talán most látom utoljára Kamet és ez elszomorít. Ha nem kéne erősnek mutatnom magam, már rég sírva fakadtam volna, de agyam nem ezt diktálja. Úgy kell felfognom a dolgokat, hogy igenis Kame fog győzni, amire csekély esély sincs, mert tegnap előttem edzett Jin, és, nos azt hiszem nem kell tovább ragoznom…

Megnyikordul a rozsdás vaskapu, belép rajta fogva tartóm egy szál nadrágban és kezében egy éles késsel. Felemelem a fejem, hogy belenézhessek égő szemeibe. Olyan sötét és a bosszún nem is látsz mást benne.

- Miért? Miért akarod, hogy tönkremenjen a pokol? – vonom fel a szemöldököm.

- Mert unalmas lenne az élet, ha nem lenne szenvedés. – olyan közel hajol hozzám, hogy szájának csípős szagát is megérzem. A késének élét végigfuttatja arcomon, azzal egy hosszú, de mégsem mély sebet ejtve rajta. Felszisszenek, bár a vágás nem fáj, mégis csíp, és a vérem is kibuggyan a sebből, amit Jin lenyal. Olyan undorral rántom el a fejem, hogy Jin kiakad, és egy sallert is lenyom a már égő sebemre. Arcom megduzzad és ég, gondolom a tenyerének lenyomata is látszik rajta.

- Ezt akartad, te pina? Mindegy is, ezért tudod, hogy nem te fogsz kapni, hanem a kis barátod. Ne félj, nem fogom megkímélni, és ha így folytatod, nem is fogok vele harcolni, hanem megetetem a szörnyeimmel.

Szembe köpöm.

- Te kurva! – indul nekem, de az őr visszafogja. – Engedj el te féleszű barom.

- Uram, nyugodjon meg, majd a fiatalember megkapja helyette a magáét. – ez úgy látszik hatással van Jinre, ugyanis leáll és megnyugszik, már amennyire.

- Oké, köszönöm, igaza van. – néz rá, majd vissza rám. – Idefigyelj kicsim, küldök neked pár asszonyt, hogy csinosítsanak ki, mert ma este úgy megbaszlak, hogy utána egy hétig nem tudsz majd felkelni. – megigazítja férfiasságát és kimegy.

- Sose mondanék ilyet egy angyalnak, de azt hiszem, jobb, ha valahogy segítesz a barátodon, hogy ő győzzön, mert sajnos Jin nem kamuzik. – aggódó tekintete megrémiszt.

- Khöm… esetleg, ha valahogy tudnék rajta segíteni. – a fegyvereimet bámulom, amik az asztalon vannak elhelyezve.

- Tudja mit? Ha eljön az idő, odaadom magának, cserébe csak egyet kérek. – nem is nagyon akarom megtudni mi az, ugyanis megvan rá a tippem.

- Mondja.

- Egy csókot. – azt hittem durvább. Na jól van, ez még bevállalható, akármennyire is undorító pofája van, mert belegondolva, hogy ő mentheti meg Kame és az én életemet is, nem is olyan rossz arc, ennyit megérdemel ő is.

Bólogatok egyet, nyelek, és becsukott szemmel várom ajkát. Megborzongok, mikor hozzám ér, de most az egyszer ki kell bírnom.

Szerencsémre nem akarta elmélyíteni a dolgot, mert akkor valószínűleg elhánytam volna magam, de így, csak épp feljött a savam.

- Ez jól esett. Na, angyalom, mindjárt jön a csapat, hogy kifényezze szárnyaidat, aztán meg odaadom a fegyvereket és már repülhetsz is Kame nyakába.

- Előtte lesz mit elintéznem Jin nyaka körül is. – kuncogok.

- Nagyon vigyázz. Ez az ember tényleg nem viccel. És nagyon figyelj, hogy akkor támadj, ha nem lát téged. Sasszeme van, szóval – emeli fel a pisztolyom – ezzel menjél el egy kis zugba, ahol jól látod őt, de ő nem vesz észre téged, és puff! – imitálja a fegyverlövést.

- Nem tudok jól célozni. – húzom a szám.

- Pedig nem nehéz. – elmagyarázza dióhéjban, hogy mit, hogyan kell nézni, fogni satöbbi, aztán visszaáll a helyére és megérkezik a felkészítő csapat. Leszednek a falról, előreesek és a földről kaparnak össze, majd miután megdörzsölgetem fájó végtagjaimat, és kicsit bejáratom izmaimat, kiropogtattam csontjaimat, megragad egy fiatal hölgy, és elvisz magával ki, a börtönömből. Egy szabadég alatti, vízzel teli aranykádhoz vezet, körülötte csomó virággal, különféle illatos és színes rózsákkal.

Levágja rólam egy ollóval a ruhákat és bedug a kádba. Erősen elkezdi sikálni a hátamat egy kemény kefével, rajta valami illatos olajjal.

Miután lefürödtem, kijövök a kádból, egy puha, fehér törölközővel szárazra törlöm magam, aztán pedig kapok egy ruhát, ami igazából nem is mondható ruhának. Egy miniszoknya (de tényleg nagyon mini) és egy hálós póló, amiből még a hasam is kilóg. A mellemet nem is takarja, szóval visszakérem a nőtől a melltartóm, de nem adja. Megmakacsolom magam és kirántom a kezéből és felveszem, de tőle is kapok egy pofont. Lecsatolja rólam a fehérneműt és kidobja a kukába.

- Az úr úgy kívánja, hogy ebbe legyen. – válaszolja magas hangon.

- Ebbe a lópicsába? Hölgyem, maga felhúzna ilyet valaha is? – dugom ki a melleimet.

Természetesen megrázza a fejét. Megragad a csuklómnál fogva és leültet a székre. Kisminkeli a szemem feketére, műszempillákat ragaszt rám, számba belenyom egy tűt, aztán kihúzza és még egy helyen majd még egyen.

- Maga mit művel? – kérdem ingerülten.

- Csak botox. – bár kicsit sem nyugszom le ennek hallatán. Kiveszi belőlem a tűt, aztán még rak rá szájfényt, és készen vagyok. Belenézek egy tükörbe, és egy ribanc néz rám vissza. Azt hiszem Jinnek ez a stílusa, szóval kezdhetek félni az este miatt, ha semmi sem jön össze. – És most kérem, jöjjön velem vissza. – megindulok utána.

Visszatérek a helyemre, ahol a nő egy pillanatra nem figyel ránk, így a fegyveremet sikerül belecsúsztatnom a bőrdzsekimbe, amit adott az előbb. Egy pár kést is még becsempészek.

- Azt hiszem, mehetünk. – felnéz rám mosolyogva, mintha olyan vidám esemény következne most. – Kamenashi uraság már megérkezett. – Neve hallatán is összeszorul a szívem, hát mi lesz akkor, ha majd látom, és nem mehetek oda hozzá.