7.

- Kame, de ugye még, hogy öltem, nem kell itt maradnom?

- Persze, hogy nem. Többet árt egy ördög, minthogy hasznot hozna. Lusta egy bagázs. A legtöbbjük ahelyett, hogy a dolgukat végeznék, csak a piálással foglalkoznak meg egymás szórakoztatásával.

- Honnan tudom, kik a „jók”?

- Nem rohad a testük. Olyanok, mint én.

- Áhh… így már értem.                

- Csinálok neked teát, addig maradj itt. – eltűnik mellőlem. Előveszem a naplómat, hogy lejegyezzem az előbb hallottakat. Azon kapom magam, hogy unalmamban szívecskéket rajzolok a lap szélére. Sose csináltam még ilyet, gyorsan ki is satírozom apró firkálásaimat. Még épp időben, mert Kame visszatér két bögrével.

- Kamsa. – veszem át tőle. Megfújom és belekortyolok. Megégetem a nyelvem, de mint mindig, megint elmúlik a fájdalom 2 perc után.

- Jó kis szülinapod volt. – kuncog Kame. – Megöltél egy embert, bocs ördögöt, majdnem megöltél engem is és még el is ájultál. Szép, mit ne mondjak.

- Fogd be! – csapok hozzá egy párnát. - De még mindig ez volt a legjobb szülinapom. Még sose kaptam ilyen szép ajándékot. – érzem Kamen, hogy elpirul, bármennyire is próbálja leplezni.

- Hát, szívesen…

- Kérdezhetek valamit?

- Igen. – arcomat fürkészi.

- Hány éves vagy? – mindig elfelejtem megkérdezni tőle, pedig nagyon érdekel az életkora.

- 26.

- Úristen! Én fiatalabbnak néztelek. És meddig élnek az ördögök?

- Ameddig el nem foszlanak teljesen, vagyis ez csak az ilyen parasztokra vonatkozik. Amúgy, ha ilyen tisztességes egy ördög, mint én – kihúzza magát – akkor az elél több száz évig is.

- Valakinek mekkora arca lett. – lerakja a bögréket és rám támad.

- Ó, tényleg? Akkor te még nem tudod, mi az, ha valakinek nagy az arca. – csípőmre ráül és elkezd csikálni.

- Fejezzed be!! – fuldoklok a nevetéstől, de Kame se fogja vissza magát. Önfeledten szórakozik, közben teljesen megfeledkezik arról, hogy most milyen közel is vagyunk valójában egymáshoz. Egyik kezét belefúrja az oldalamba, én meg akkorát rándulok, hogy Kame előredől, arca kevesebb, mint tíz centire van az enyémtől. Kikerekedett szemekkel nézünk egymásra. Egyikünk se akar megmozdulni, valami nem engedi, nem fizikailag, sokkal inkább testileg.

- Milyen szép szemeid vannak. – hideg kezével lágyan megsimogatja arcomat. Zsibbasztó, mégis meleg érzés járja át testem, libabőrős leszek. Kitűr egy tincset oldalra, pilláit lecsukja és lassan közelít felém. Mellkasomat kinyomom, én is lehajtom szemhéjamat, és várom az örökkévalóságig tartó percet. Gyengén hozzáér ajkamhoz nedves, kicsit kicserepesedett bőrével. Nem mer játszadozni, pedig reménykedtem benne, hogy egy kicsit durvább lesz. Átveszem az irányítást, beleharapok alsó ajkába, és tépkedem. Ez nem annyira tetszik neki, felbátorodik és megnyalja fogaimat. Beengedést bocsátok neki számba. Nyelvünk összedörzsölődik, finom, édes nyála az ízlelőbimbóim érdeklődését is felkelti. Kame leereszkedik, egész teste rám simul. A nemi szervemnél megérzem dudorodó férfiasságát, megilletődök, még nem volt ilyennel dolgom. Nyögök egy picikét, Kame kiveszi nyelvét a szájnyílásomból, még utoljára végigsimítja száját az enyémen és leszáll rólam. Kiül az ágy szélére, a fejét fogja. – Ne haragudj, nem kellett volna.

- Miért? – félek a választól.

- Mindegy… - szenvedve feláll, megmarkolja a kilincset, de visszatartom.

- Kamee! Ne kezd már megint.

Nem fordul meg, kezét se veszi le a kilincsről, csak halkan suttogja. – Mert kívánlak. – otthagy. Nem tudok mit kezdeni ezzel, én is megkívántam őt. Átgondolom a dolgokat, hogy mi is lehetne köztem és a nekem szánt ördögöm között, de végül arra jutok, hogy semmi. Köztünk nem lehet semmi. Őt a pokolba szánták, nekem a mennyben lenne a helyem, még ha nem is ott vagyok. És tudom, hogy szex nélkül úgyse bírná ki, és én sem, márpedig nem feküdhet le velem, mert akkor nem kerülök vissza a mennybe. Ez az egész annyira zavaros nekem, mindjárt beleőrülök.

- Kame!! – ki akarok menni utána, de ahelyett, hogy kinyílt volna az ajtó, csak bevágtam az orromat. – KAMEEEE!!! Ne kezd ezt légyszííí! – ordítom, de mindhiába. Hát ezt nem hiszem el, már megint egyedül maradtam. Most mit kell úgy besértődnie? Én nem tehetek róla, hogy megcsókolt, bár valahol azért én is hibás vagyok benne. Nekidőlök az ajtónak és leülök a földre. Lábaimat felhúzom, arra hajtom fejem és úgy sírok. Nem akartam sírni, de jött belőlem.

Két napja nem láttam Őt. És bevallom, nagyon hiányzik, néha elkalandoznak gondolataim, hogy mi lenne, ha mégis… de ilyenkor többnyire próbálok visszatérni a jelenbe. Csókjának ízét még mindig érzem és kívánom. Jobban ki vagyok rá éhezve, mint bármilyen ételre, pedig a napokban nem is ettem sokat. Mire felébredek, mellettem van az étel, amit Kame valahonnan szervált, de Ő sehol.

- Gyere edzeni, mert kijössz a gyakorlatból. – jelenik meg ördögöm a szobába. Rideg, kerüli tekintetem, mosolya elveszett a semmibe. Megrándítom a vállam.

- Tudod mit, addig nem, ameddig be nem fejezed ezt, és nem lesz minden olyan, mint eddig.

- Már sose lesz olyan, mint az előtt. – előkap a zsebéből egy almát, megtörli a pólójába és beleharap. Szája oldalán lefolyik az alma leve, végigcsorog állán. Megint bűnbe esek, hipnotizálnak csodás ajkai. – Mit bámulsz? – még a bunkózása se tud kizökkenteni. Elindulok felé, persze Ő elkezd hátrálni, de csak addig, ameddig a falnak nem nyomódik. Cicázok vele, először hozzásimulok, majd buján lenyalom szájáról lecsorgó almalevet és elveszem tőle a gyümölcsöt. Visszasétálok az ágyamhoz, miközben nagyot harapok a finom gyümölcsből. Mire odafordulok, Kame már megint eltűnik.

6.

Pontosan egy hete vagyok itt. Ma van a szülinapom, de nem várok senkitől semmit. Kame biztos nem tudja, hogy ma van, vagy ha igen, akkor nem lesz olyan kedves, hogy kapjak tőle valamit is. Tegnap összekaptunk és most be van rám sértődve. Minden este velem alszik, folyamatosan visszatérnek rossz álmaim. Ma kétlem, hogy velem aludna a veszekedés miatt, már tegnap is búval baszott fejjel feküdt le mellém. Az edzések viszont egyre jobban mennek. Megtanultam, hogy egy ördögöt csak akkor lehet megölni, ha beledöfök a fejébe egy kést. Persze mindenképpen nemesacélból kell lennie a pengéjének, vagy szart se ér. Mákomra Kamenak volt egy, amit nekem adott. Elkezdtem írni egy naplót, amibe feljegyzem az edzéseken tanultakat, hogy aztán bemagolhassam. Kame jó tanár, nem kímél meg semmitől. Egyik nap a szakadó esőben mentünk ki a hátsó udvarba harcművészetet gyakorolni. A gyakorlatok óta sokkal többet civakodunk a semmin, olyanok vagyunk, mint a házaspárok. Lehet, hogy nem így van, de mikor nem figyelek rá harc közben, többször is megbámulja seggemet, ez kifejezetten tetszik, ugyanis Kame jó csávó, minden egyébtől eltekintve. Talán be is jönne, ha nem lenne olykor köcsög.

- Hali. – jön k álmos fejjel a szobából. Nem köszönök neki, hátha rájön magától, hogy nem nekem kéne bocsánatot kérnem a tegnapi miatt. – Meddig akarsz még itt durcáskodni?

- Majd ha eszedbe jutok. – duzzogok.

- Mert? Itt vagy velem egész nap. Akkor miért kéne, hogy eszedbe jussál?

- Jöjj rá te magadtól. Úgyis tudom, hogy tudod.

- Jó, bocsi a tegnapiért. Most már elmondod, hogy mi van ma?

- NEM!

- Jó, akkor ne mond el, és legyél besértődve. Ha neked ez jobb…

- Tudod mit? Nekem sokkal jobb. – a kezemben levő kést nekidobom. Ő egy kézzel elkapja és belevágja a pultba. A fa is kettétörik erejétől. Megrémiszt Kame agressziója.

- Rajtam nem fogsz ki Shi Sung. Ha meg akarsz ölni, akkor hajrá, itt a kés. – kivesz a fiókból egy másikat, és pontosan elém dobja, beleállva az asztalba. Kihúzom, elkezdem a kezembe forgatni, majd Kamera pillantok. Ő széttárja karjait, fejét sem takarja el semmivel. Felemelem a fegyvert, de megremeg a karom és leeresztem. Képtelen lennék megtenni, most már biztosan. – Tedd már meg! – üvölti. – Ha nem teszed, soha nem leszel képes ölni.

Kipotyognak könnyeim, oda se merek nézni. Újból felemelem a kést és elhajítom. Fogalmam sincs, merre repül, hova érkezett, csak felállok és kiszaladok a kertbe. Ott aztán összerogyok és kitör belőlem a sírás. Csak jön és jön, úgy érzem, sose fogom abbahagyni. Vállamon egy meleg érintés mindent megváltozat. Lenyugszom, arcomat hozzásimítom, megfogom.

- Hé, nyugi. Nem talált el. – dobja le mellém a szúró eszközt. Szipogok párat, miközben szempárját keresem, de hajától alig látom. Hogy ne lógjon szemébe, hátradobja, így végre meglátom nyugtató tekintetét.

- Én annyira megijedtem. – átölelem a lábát. Ettől megfagy benne a vér, tátott szájjal néz le rám. Nem viszonozza az ölelést, de nekem az is elég, ha nem rúg el magától.

- Ma nem lesz gyakorlás. – rontja el a meghitt pillanatot.

- Miért? – már kezdek reménykedni, hogy eszébe jutott a szülinapom.

- Mert ennyi volt mára. Túlmentél, megmutattad, hogy ha nem is engem, de mégis képes lennél ölni. De legközelebb néz rám és úgy célozz, ja és ne szaladj el úgy, mint egy nyuszi. – elengedem és felállok, így szemmagasságba kerülök vele.

- Köszönöm. – meghajolok.

- Már majdnem elfelejtettem. – mosolyog rám. Kivesz egy dobozt a nadrágjából és átnyújtja nekem. – Boldog szülinapot. – hát mégse felejtette el.

- JÚÚJ! Nagyon köszönöm. – nekiesek a doboz kibontásának. Reménykedem, hogy valami izgalmas dolog. Mikor leveszem tetejét, nem csalódok. Egy fegyver van benne, de nem is akármilyen.

- Ez egy P9M öntöltő pisztoly. Majd segítek neked megtanítani használatát. Nem nehéz, de meg kell vele tanulni a célzást. – megforgatom a kezembe, áttanulmányozom minden egyes részét.

- Lőj nekem egyet kérlek! Csak egy bemutatónak. – kivesz a dobozból egy töltényt, bedugja a fegyverbe, majd kibiztosítja. A tetőn ülő kis madarat veszi célba és meghúzza a ravaszt. A fegyver elsül, a madár legurul a tetőről a lábam elé.

- Szép. – tapsolom meg Kamet.

- Most te jössz. – adja át. Utánzom mozdulatait, de sejtettem, hogy nem ugyanaz fog történni. Célba veszem a szomszédos telep egy galambját és elsütöm a golyót. Viszont az elmegy a galamb mellett, és belefúródik a szomszéd fejébe. Szám elé kapom a kezem, a hányinger kerülget. Kame elkap, mikor meglátja, hogy fal fehér leszek és összerogyok.

Fekszek, melegem van és nagyon nagy a fényesség.

- Na végre már. Két órája próbállak felébreszteni. Minden oké?

- Most hülyéskedsz? Épp az előbb öltem meg valakit! – indulatos leszek.

- Ügyes voltál.

- De hát nem is őt céloztam.

- Nem mindegy? Shi Sung, felfogtad végre, hogy megöltél egy ördögöt? – sose láttam még ilyen lelkesnek. Talán, ha nem lenne komor személyiség, még azt is hinném, hogy végre boldog, bár ki tudja. – Mellesleg utáltam ezt a szomszédomat. – erre már én is elnevetem magam. Fura érzés, mit ne mondjak, de meg kell szoknom, mert mostantól gyilkos vagyok. 

5.

Kamenak igaza volt, nagyon kényelmetlen a kinti kanapé. Amikor először aludtam rajta, reggel úgy keltem fel, hogy nyakamat mozdítani se tudtam. Aznap nem is tudtam semmit csinálni, csak ülni és nézni, hogyan esik az eső. Másnap kicsit jobb lett a helyzet, akkor kitakarítottam, már amennyire tudtam. Épp a konyhát tisztítottam, amikor kinyitottam egy szekrényt. Az tele volt késsel, de nem ilyen konyhaival, ezek vadászkések voltak. Az egyiket elrejtettem a nadrágomba, egy összecsukhatót pedig zsebre vágtam. Ezekkel is aludtam, mert most teljesen magamra vagyok utalva. Kame az igazak álmát aludja már 2 napja folyamatosan. A maival együtt ez a 3. Eddig nem történt semmi olyan, amitől beparázhattam volna, de volt néhány eset, amikor már ott tartottam, hogy felébresztem. Aztán kiderült, hogy csak egy patkány, vagy valamilyen kisállat az.

Ma elhatározom, hogy végre elkezdek foglalkozni kicsit a testemmel is. Mivel úgysem lát senki, leveszem magamról a nadrágomat, így csak egy francia bugyiban és egy topban vagyok. Először bemelegítek, nyújtok egy kicsit, aztán elkezdek fekvőzni. Kijöttem a gyakorlatból. A tízediknél már összeesek. Kicsit pihenek, aztán újból lenyomok tízet. Felállok a padlóról, és már hajolnék előre, amikor megakad valamin a szemem. A kanapé alatt van egy vascső, vagy… benyúlok alá, a markomban egy puskacső akad. Nem egy mai darab, a cső eléggé rozsdás, csak nehezen tudom szétszedni. Még jó, hogy nem biztosítottam ki, mert kipotyog belőle négy lőszer. A padlón koppan, megijedek, hogy felébresztem Kamet, de ő az igazak álmát alussza. Vajon hogy csinálja? Biztos ez is valamilyen ördögi mittudoménmi.

Felkapom a töltényeket, és visszarakom a puskába. Visszacsúsztatom halkan a kanapé alá a fegyvert és előveszem a késem. Megtisztítom, majd belevágom a falba. Elsőre beleállt, nem is kicsit.

- Egyre jobb vagy. – nekitámaszkodik Kame az ajtófélfának.

- Te nem pihensz? – fordulok felé.

- Éhes vagyok. – kivesz a szekrényből egy gömb alakú üveget és meghúzza.

- Akkor ne piálj, hanem egyél valamit. – kirántom a szájából. Fejét oldalra dönti, kis mosoly terül szét rajta.

- Főzz nekem.

- Nem tudok. – hátat fordítok neki, hogy kiöntsem a csapba az italt. Érzem, hogy fenekemet nézi. Nem zavartatom magam, még be is pucsítok. Annyira bejön, hogy van egy férfi a házba, akit basztathatok ilyenekkel.

- Húzzál fel valamit.

- Mert? Abba vagyok, amibe csak akarok.

- Viszont ez az én házam, és itt Én mondom meg, hogy mibe lehetsz és mibe nem. – hogy húzzam az agyát, megrázom fenekem. Ennek következtében a nyakamba landol a nadrágom.

- Köszi, magam is tudom, hogy hol van a gatyám.

- Na, csinálsz nekem vacsorát, vagy nem?

- Hát… megpróbálom, de ne mond, hogy szar, ha elcseszem. Mit ennél?

- Hmm… nincs sok választék. – nyitja ki a hűtőt. – Van tészta és sajt, ami még ehető. Nem túl sok tudomány kell egy sajtos makarónihoz, szóval hajrá. – átadja a csomag tésztát meg a sajtot.

- Van lábos?

- Biztos. Keressél, valahol kell lennie.

- Te hova mész? – megállítom a bejáratban.

- Szerzek neked pár dolgot. – kimegy a szakadó esőbe. – Vigyázz magadra és legyen rajtad az a gatya, mire visszajövök.

Kíváncsian várom, hogy mit hoz. Előveszek egy lábost meg egy üveg vizet. Azt beöntöm és felrakom a tűzhelyre. Belerakom a tésztát is. Míg megpuhul, visszahúzom a nadrágom, csak hogy örüljön a fejének az ördög. Leöntöm a vizet a tésztáról és azt szétosztom két tányérba. Gyorsan ráreszelem a sajtot, hogy ráolvadjon és lerakom az asztalra mindkét tányért. Villát rakok mellé.

- Jó illat van.

- Gyors voltál. Mit hoztál nekem? – legyeskedek körülötte.

- Nesze. – ad a kezembe néhány ruhadarabot. Az összes fekete és új. Egy rövidnadrág, pulcsi, póló, top és még egy hosszú nadrág. Pár fehérnemű meg egy…

- Ez mi? – tartok fel egy gumiszerű cuccot.

- Fegyvertartó. A combodra kell rakni. – átveszi tőlem. Leguggol és segít felhelyezni. Megkapaszkodok a hátába, nehogy elessek. Ahogy húzza feljebb, egyre kényelmetlenebbül érzem magam, kiráz a hideg érintésétől. Átadom neki késeimet, amiket belerak a tokokba.

- Kame, nagyon köszönöm, ez iszonyatosan tetszik!

- Ennek örülök, de akkor jobban fog kinézni, ha a rövidnadrág lesz rajtad. Ja, és ezt majdnem elfelejtettem. – vesz elő még egy bakancsot. - Nem a legjobb cipő, de hasznos lesz, ha majd eljön az idő. – leülünk az asztalhoz és megesszük a makarónit. Én meghagyok egy kicsit, amit Kame elkér. – Ez a legrosszabb abban, ha az ember három napig alszik. Egy egész marhát be tudnék falni.

- Most be kell érned ennyivel. Ugye nem fogsz visszaaludni?

- Miért ne? – kapja fel fejét a tányérról.

- Hiányozna a társaságod. – elszégyellem magam. – Elég unalmas volt ez a három nap.

Nem mond semmit, visszatéved tekintetet a tányérra. Felkelek, elmosogatom a tányérom. Miután Kame befejezte az étkezést, átveszem tőle és az övét is elmosom.

- El akarod kezdeni holnap az edzést? – kérdezi.

- Naná! – lelkesedem fel.

- Menj, pihend ki magad, holnap korán kezdünk.

- Ne hülyéskedj, aludj csak bent te. Nekem tökéletes itt kint.

- Rajtad a sor. – mondja.

Beleegyezem. Tényleg rám fér egy kis alvás. Beviszem magammal a ruhákat is és elteszem őket a komódba. Átcserélem a fehér neműmet és bebújok a takaró alá. Lehunyom a szemeimet, de nem tudok elaludni. Izzadok, közben fázok, összevissza forgolódok. – KAMEE! – ordítom. Az ajtó kitépődik a helyéről, és Ő ott áll. Felsőtestét semmi sem takarja, látványától összefut a számba a nyál. Ha Ő az ördög, akkor én nem akarok a mennybe menni.

- Mi az Shi Sung? – körülnéz a szobába, de semmit se talál, ezért kérdőn néz rám.

- Nem tudok aludni.

- Képes voltál ezért felébreszteni? Mindegy, amúgy se aludtam még. Most mit kezdjek ezzel? Nem vagyok áloműző.

Belepirulok saját gondolatomba. – Esetleg… ha, - félénken nekikezdek, de nem merem folytatni.

- Ha?

- Ha velem aludnál. – fejemet eltakarom a pokróccal, csak szemem látszik ki. Megrázza fejét, de amit ekkor tesz, az teljesen váratlanul ér. Elkezd közelíteni az ágy felé.

- Nincs sok választásom. Nem akarom, hogy itt rinyálj nekem egész éjszaka. – befekszik mellém. Átadom neki a pokróc felét, megfordul, hogy egymásnak háttal legyünk. Megnyugtat jelenléte, hamar  álomba merülök.  

4.

- Shi Sung, gyere ki! – két napja nem is hallottam hangját, most meg parancsol, hogy menjek ki. vajon mit akarhat?

Kimegyek hozzá. Ő épp az asztalnál ül egy üveg szeszesital és egy cigaretta társaságában.

- Mit akarsz? – kicsit se leszek vele kedves.

- Beszéljük meg. – hátradől a széken, közben szemével végigvizslatja testem.

- Jó, öntsünk tiszta vizet a pohárba. – ledobom magam egy székre és várom, hogy kezdje a mondandóját.

- Ami a ribancot illeti, nem vagy az… Ez nem fog menni. Én sose kértem bocsánatot senkitől.

- Nem baj, akkor vegyük úgy, hogy minden oké, és egyikünknek se kell átesnie rajta.

- Oké. Akkor, most hogy ezt tisztáztuk, vissza is mehetsz.

- Na azt már nem. – vágok az asztalra. – Kérlek,mond meg mi vagyok! Tudnom kell mindent az itteni helyzetről, nem akarok bajba keveredni.

Megint habozik. A kését belevágja a faasztalba és végre elkezdi. – Ez a dolog, amit megtettél, nos, nem nagy dolognak számít. A lényeg az, hogy simán kerülhettél volna a mennybe is, de… - hatásszünetet tart – valami mégse engedte. Azért lázadt fel a pokol, mert igazából angyal került közénk. – idézőjelet mutat. Nem esik le elsőre, hogy azaz angyal valójában ki is, aztán bevillan.

- Most már kezd zavarossá válni a téma.

- Ezért akartam várni vele egy kicsit még, de ha neked most kell tudnod mindenről, akkor nem húzom tovább az időt. Na, de még nm fejezetem be. A legnagyobb, úgy mond szerencséd, hogy ha kitalálod, mi volt a bűnöd, visszaengednek a mennybe. De csak is akkor, ha Én nem segítek neked abban, hogy rájöjjél tettedre. Elég egyszerű, nem?

- Akkor fogd be, hadd gondolkodjak. – összekulcsolom két kezem az asztalon és ráhajtom homlokom.

- Úgyse fogsz rájönni most.

- Az is segítségnek számít, ha megmondod, hány éves voltam akkor?

- Igen.

Hosszas gondolkodás után se jut eszembe semmi. – Feladom, inkább itt maradok veled.

- Annak nem lesz jó vége, ha a népet vesszük figyelembe, de rád nézve se a legjobb.

- Mert?

- Ölni képesek az ördögök, azért, hogy egy szűz angyalt megfektessenek. Ami nem valami kellemes érzés, neked nem. – megdöbbenek. Most jövök rá, hogy mekkorát is hibáztam, amikor megtettem azt a valamit, bármi is volt az. Nem tudom levenni ördögöm pupillájáról a tekintetem. Olyan megnyugtató. – Félsz? – kérdezi ördögi mosollyal az arcán.

- Nem. – van bennem egy kis félelem, de inkább vágyat érzek. Nem a szexre, hanem egy egészen más dologra. Arra, hogy öljek. Ilyet még sose éreztem, de ahogy meglátom a kést az asztalba beleállítva… Legszívesebben kirántanám és kimennék az utcára, hogy legyilkoljak néhány ördögöt. – Meg lehet ölni egy ördögöt? – kérdezem.

- Meg, csak nem mindegy, hogyan. Akkor elmondom, ha nem engem akarsz megölni.

- Ha te nem az ágyadba kívánsz, akkor nincs félni valód.

- Téged? Soha. – elneveti magát. – Hát legyen, megtanítom neked, hogyan kell ölni ördögöt, de! Cserébe én is kérek tőled valamit.

- Mit?

- Egy hét nyugalmat. Mióta itt vagy, elég fáradtnak érzem magam. – most hogy mondja, elég karikásak a szemei.

- Miért nem aludtál?

- Rád kell vigyáznom, nem?

- Én eddig azt hittem, hogy…

- Hogy nem csinálok semmit, csak egész nap iszok?  - félmosolyra húzza száját. Teljesen igaza van.

- Mondjuk. Jó, akkor adok neked egy hét pihenőt. Csak legyen itthon kaja, meg víz és megleszek.

- Fél óra, és minden lesz. – feláll a helyéről.

- Amúgy hogy szólítsalak?

- Kame. A nevem Kame. – azzal eltűnik. Kirántom a kést a fából és forgatni kezdem a kezembe. Élét végighúzom a számon. Nem vágom el vele, de jó éles. Körbenézek a szobába, amikor észreveszek egy rést a falba. Kétszer se gondolkodok, megfogom a kést a pengéjénél és eldobom. Ahogy éreztem is, nem állt bele a falba. Odamegyek érte, felveszem, és elhatározom, hogy addig gyakorlok, míg bele nem áll a hegye a fába.

20x-rra próbálom, mire sikerül tisztességesen beleállítanom.

- Szép volt. – tapsol meg Kame. Észre se vettem, hogy visszajött. A kezében egy zsemle van, amiből egy jó nagyot tép fogával. Ledobja a hátán levő táskát a kanapéra, és leül mellé. – Minden megvan, remélem ennyi elég lesz. Csak szólok, hogy nem egyszerű felébreszteni, de ha nagy baj lenne, vágj fejbe egy palackkal. – ad a kezembe egy borospalackot.

- Meglesz. – bólintok.

- Ja, és nem lenne baj, ha most én aludnék a szobádban? Elég kényelmetlen ez a szar.

- Nem, menjél csak. És köszönöm.

- Mit?

- Hogy vigyáztál rám. – megrándítja a vállát és bemegy a szobámba.

Egy hét hosszú idő lesz, de elhatározom, hogy addig is edzeni fogok. Nincs jobb elfoglaltságom amúgy se. És ki kéne takarítanom a laktanyát is, mert elviselhetetlen ez a kosz. 

3.

Nyikorgásra ébredek. Nem merem kinyitni a szemem, de egy hang rákényszerít.

- Keljél fel. Itt a reggelid. – szinte már dobja a tálcát felém. Belerakom az ölembe, felnézek rá, de hűlt helyét se látom. Az ajtó megint kattan, jelezve, hogy nem mehetek ki most se. Letévedek a tálca tartalmára, ami egy megszáradt kenyérszeletet és egy bögre, fehér löttyöt, legnagyobb valószínűséggel tejet tartalmazott. Bár ki tudja, hogy ezen az Istenverte helyen még milyen ital lehet fehér. Megszagolom és arcom egyből fintorra húzódik.

- Mi ez? – ordítom ki, hátha meghallja a fiú. – Kérlek, gyere vissza. – most először érzem magam kétségbeesetten. Hiányzik valakinek a társasága, megrémít, hogy egyedül vagyok ezen a rideg helyen. Nem vagyok társaságközpontú, de kifejezetten érzem hiányát egy embernek. Mivel itt egy normális élőlény sincs, be kell érnem egy ördöggel, vagy mivel, de ő sem képes velem foglalkozni. Bár nem ismerem, de úgy gondolom, kerül engem. Nem tudom miért, de ki akarom deríteni.

  Ekkor megjelenik. – Ezt hogy csináltad? Még mit tudsz? – érdeklődve tekintek rá. Válaszra se méltat, csak kiveszi a kezemből a bögrét és megissza a tartalmát. – Hééé!

- Mi van? Te kérdezted mi ez, gondoltam nem ízlik, akkor megiszom én.

- Nem így értettem, de végülis mindegy. Amúgy mi volt az?

- Likőr.

- Nincs valami, ami kevésbé alkoholos és nem víz? – titkon remélem, hogy van egy kis teje, mert most nagyon megkívántam.

- Nincs. – leteszi a tálcára a bögrét. Már épp indulna ki, de nem engedem. Először kezemmel akarom megragadni, de nem merem, végül csak szavakkal próbálkozok. – Maradj légy szíves.

- Minek?

- Unatkozok.

- Nekem viszont van jobb dolgom is, minthogy itt beszélgessek veled. – kezét kitartja és újra  egy kattanást hallok. Puszta kezével kinyitotta a zárat, anélkül, hogy hozzáért volna bármihez is. Kimegy, és becsapja maga után, de most nem zárja lakatra. Kapva az alkalmon kimegyek utána. – Minek követsz? – idegeskedik. Tetszik, hogy bosszanthatom. Már hiányzott egy ilyen az életemből.

- Ebben a pokolban van valami érdekes dolog is, vagy ti egész nap csak unatkoztok?

- Te nem tudsz semmit rólunk.

- Akkor legalább mond el azt, amit tudnom kéne rólatok. Így nem fogok semmire menni, hogy bezársz négy fal közé és egy szót se szólsz hozzám. Ezzel maximum annyit érsz el, hogy megőrülök.

- Legyen. – nyögi ki hosszas gondolkodás után. Leülök mellé a kanapéra és a lobogó tűzet bámuljuk. Pár perces néma csend után belekezd. – Azóta ismerlek, mióta megtetted azt a bizonyos dolgot. Minden mozdulatodat láttam, megismertem szokásaidat.

- Ez azt jelenti, hogy meztelenül is láttál? – szégyellem el magam.

- Fúj, dehogy. – rázza meg magát. Megnyugszom. – Ne szakítsz félbe, mert be is fejezhetem, ha úgy gondolod.

- Nem, folytasd.

- Szóval, én már tudtam előre, hogy meg fogsz halni. Becslésem percre pontos volt, és amikor megjelentél, úgy terveztem, hogy nem foglak egyből letámadni, hanem megvárom, míg te találsz rám. Hát ez most be i következett. Amúgy meg még te fent voltál, addig én összegyűjtöttem neked pár bútort, meg minden. Bár a legínségesebb időben jöttél ide. Mostanában elég nagy zavargások vannak itt, és hogy tudd, ez mind miattad van.

- Mert? – kikerekednek a szemeim.

- Mert te nem olyan vagy, mint a többi. – látom rajta, hogy itt be akarja fejezni a beszédet. Belenézek fekete íriszébe, és várom a folytatást, de semmi.

- Mi vagyok én? – farkasszemet nézek vele.

- Ennyi információ bőven elég volt neked mára. – ál fel.

- NEM! – pattanok fel idegesen. Visszalököm az ülőgarnitúrára és közel hajolok hozzá. – Van időm, azt hiszem, neked sincs elfoglaltságod, szóval hajrá! Volt elég időd, hogy átgondold, mit is mondj nekem. – elengedem ingjét és ellököm magamtól.

- Ribanc. – csúszik ki a száján. Először azt hittem, rosszul hallok, aztán leesik, mit is mondott. Azt hittem viccel, de arcán komolyság van. Az asztalon ott volt a bögre a tálcával együtt. Nem is gondolkodtam, odaléptem és felkaptam a bögrét, majd tiszta erőmből nekihajítottam az ördögnek. Ezt a tettemet az első adandó pillanatban megbántam. Fején koppan a tárgy, ami ripityára törik. Elkezd vérezni, én azonnal odamegyek, hogy megnézzem a sebet, de eltűnt. Ő még mindig fogja a fejét, ahol eltaláltam és iszonyat mérges rám – Én nem akartam, ne haragudj. – könnyezem. Félelmemben térdre rogyok, nem tudhatom mi vár rám, hisz Ő egy ördög. Akár olyan sebeket is ejthet rajtam, közben olyan erősségű fájdalmat okozhat nekem, amit még elképzelni is nehéz.

- Takarodj innen, még mielőtt bármit is tennék veled. – rám se mer nézni. Nem habozok. Felállok és beszaladok a szobába. Becsapom az ajtót és levetem magam az ágyra.

Két órán keresztül sírok, hol erősebben, hol gyengébben, mire álomba merülök. 

2.

- Eressz el! – még mindig háttal állok neki.

- Te ittad meg a vizem? – ránézek. Mélyeket szuszog, orrlyukai kitágulnak. Feljebb nyomja a kalapot a fején, így meglátom gyönyörű szemeit. Ilyen csillogást még egy szemben sem láttam, viszont semmit se lehet kiolvasni belőlük.

- Igen. – közömbös maradok, elkerülöm tekintetét. Ellöki csuklómat, ami könnyedén visszaesik magam mellé. Utoljára rám néz és visszamegy a ház alá, majd újból belekezd a dalába. Elindulok az utamon, nem tudom merre menjek, csak haladok előre, amerre a lábam visz.

A felhők besötétednek, és alig pár perc múlva rázendít az ég. Elkezd szakadni az eső és iszonyatos hangerővel dörög. Nem találok sehol egy kis helyet, ahol meghúzhatnám magam, ezért visszamegyek a főtérre.

- Most miért jöttél? – förmed rám a fiú, aki az eresz alá menekült.

- Mert megázok?! – lépek mellé.

- Nincs itt semmi keresnivalód, te nem a fajtánk közé tartozol.

- Ezt hogy érted? – kérdőn rápillantok, de ő csak az esőt bámulja, ami iszonyatos erővel koppan a térkőre.

- Majd megérted egyszer, de mikor két nappal ezelőtt idejöttél, már megéreztem, hogy te nem olyan vagy, mint a többiek, Shi Sung.

- Honnan tudod a nevem? Ismerjük mi egymást? – bár nagy eséllyel nem, mert még sose láttam.

- Azt hiszem, te nem ismersz engem, viszont én elég jól téged.

- Figyeltél? – vetem fel az egyik legvalószínűbb megoldást.

- Itt mindenki mindenkit figyel. – belenéz szemembe, azután bemegy a házba, ami előtt eddig álltunk. Hirtelen egy nagy villám csap a dombtetőn levő korhadt fába, és egy másodpercig se várok tovább, beszaladok én is utána.

- Nem mondtam, hogy bejöhetsz. – a kandallóba dob néhány rönköt.

- Ha már ennyire ismersz, megtisztelhetnél azzal, hogy beengedsz szakadó esőben a házadba. – mondom sértődötten. Megfog egy kannát, amibe valami folyadék lötyög és felrakja a tűzre. Rak bele egy marék tűlevelet, majd helyet foglal egy széken.

- Ülj le. – mutat az asztal végében levő székre. Kihúzom és én is leülök rá. – Bízol bennem? – erre felkapom a tekintetem, és mélyen belefúrom szemeimet az övébe.

- Nem ismerlek, akkor miért bíznék benned? – pedig tényleg érzem, hogy bízok benne. Talán a hangja miatt, vagy mert tetszik, hogy ilyen rejtélyes.

- Akkor miért jöttél be a házamba?

- Már elmondtam, nem?

- De. Akkor megkérdezem még egyszer. Bízol bennem?

Veszek egy nagy levegőt. – Igen.

- Akkor most elmondom, hogy hol vagy és mit keresel itt. – karjait a szék háttámláján összefonja, ráhajtja fejét, közben egy percre se veszi le rólam a szemét.

- Erre már szeretném tudni a választ.

- Mi most Japán alatt vagyunk.

- Mit keresnék én Japán alatt, miközben Busanban lakom? – szakítom félbe.

- Mert a pokolban vagy. – vágta rá egyszerűen. Köpni, nyelni nem tudtam. Higgyek neki? Ez az első kérdés, ami felmerül bennem, aztán még több száz követi. Mit keresnék én a pokolban? Hogy kerülnék én oda? Nem csináltam semmi rosszat, vagyis én nem tudok róla. Egyáltalán létezik olyan, hogy pokol? Végül letisztázok magamban mindent, és úgy döntök, hogy ez a fickó kamuzik, csak be akar csapni.

- Mi a francot keresnék én ott?

- Erre magadtól kell rájönnöd. – leteszi cilinderét az asztalra és visszaveszi azt a pozíciót, amibe az előbb is volt.

- Tegyük fel, hogy hiszek neked. Hogy kerültem ide?

- Múlt éjjel elütött egy autó. Olyan gyorsan történt az egész, hogy időd se volt felfogni. A baleset után szinte azonnal itt volt a tested, de lelked csak pár órával később érkezett. – zsebébe nyúl, és kivesz egy szál cigit, amit a kezébe forgat. Feláll, leveszi a teát a tűzről, majd markába vesz egy kis parazsat, belemártogatja a cigarettát és beleszív. Az egyből égni kezd és én tátott szájjal néztem végig ezt.

- Ezt hogy?

- Nem érzékelem a fájdalmat. – megrántja vállát, mintha ez olyan emberi dolog lenne.

- Szabad tudnom, hogy te mi vagy?

- Egy ördög. – fújta ki a cigi füstöt. Két fém bögrét tesz le az asztalra, amibe kitölti a gőzölgő teát. Odarakja elém az egyiket.

- Ez bután fog hangzani, de én azt hittem, hogy a pokol sokkal forróbb éghajlatú.

- Hidd el, én se így képzeltem el.

- Mióta vagy itt? – érdeklődöm, hátha megtudok róla többet is.

- Idővel elmesélem, de most menj, pihenj le. – bök egy ajtó felé. Kinyitom, de ugyanaz fogad, mint a konyhában. Korhadó fabútorok, nedves fapadló és egy ágy, ami egy ezer éves pokróccal van leterítve.

- Nem túl lakályos, de örülj neki, hogy ennyit találtam neked. Valaki sokkal rosszabb helyzetbe kerül, mint te. – lép mellém.

- Ez azt jelenti, hogy te már vártál? – bizonytalanul rásandítok.

- Mióta megtetted azt a bizonyos dolgot.

- Miért? Mit tettem?

- Arra neked kell rájönnöd. – becsukja maga mögött az ajtót és rám zárja kulccsal. Ezaz! Nem elég, hogy itt vagyok az állítólagos pokolban, most már rab is vagyok. Jobb híján lefekszek az ágyba, és várom, hogy álom jöjjön a szememre, ami elég hamar megtörténik. Abban reménykedem, hogy talán, ha felébredek, nem itt leszek, hanem Busanban, valahol az utcán, a lakásunkban, vagy, vagy bárhol máshol, csak ne ITT! 

1.

    

Sötét van. Hideg, nedves falak vesznek körül, barátságtalan emberek bámulnak meg az utcán. Két napja bolyongok étlen, szomjan itt, az Isten háta mögött. Hogy-hogy kerültem ide? Fogalmam sincs! Pontosan három nappal ezelőtt még hazafelé tartottam, amikor jött egy hideg fuvallat, aztán pár órával, vagyis számításaim szerint pár órával később itt találtam magam. Bármelyik utcába is megyek be, mindig máshol találom magam. Egy dolog sosem változik viszont, a környezet. Ugyanolyan nyirkos a levegő, és 10 centinél tovább nem látok a köd miatt. Bele se merek gondolni, hogy anyám mennyire aggódhat, barátaim hol keresnek engem. Már tegnap feladtam a reményt, hogy bármikor is hazajutok. Azon is filóztam, hogy bekopogok egy ajtón, de tudtam, hogy nem fogadnának be, nem táplálnának, nem adnának nekem szállást. Telefonomon nincsen térerő, órámon a mutatók megbolondultak, ezért időérzékem is elveszett. Itt egyszer sem sütött a nap, mióta itt vagyok, de úgy sejtem, hogy előtte se látott napfényt e környék.

 Ezelőtti életem elég egyszerű volt. Anyámmal éltem együtt Busanban. Hétköznapi suliba jártam, hétköznapi barátokkal. Legjobb barátnőm sose volt, se pasim. Nincs is rájuk szükségem. Inkább magamnak való vagyok.

Engem tekintve Shi Sung vagyok,  17 éves, egy hét múlva lennék 18, már ha megélem, mert jelenlegi helyzetem nem ezt mutatja. Nem túl magas, fehérbőrű, sötétbarna szemű és fekete hajú vagyok. A fekete a kedvenc színem, ami erősen befolyásolja a ruhásszekrényem tartalmát is. Most is épp kedvenc fekete nadrágomban, egy dorkóban, fekete topban és egy fekete dzsekiben vagyok. Amit most már készségesen bánok, mert nem túl vastag és ez a hely igen hűvös.

- Hé, kislány, látom eltévedtél. – jön ki az egyik sikátorból egy öregember. Megijedek tőle, szívem hevesen ver, amikor meglátom, hogy egyik szeme hiányzik. Keze már meg van aszalódva, szerintem már nem sok van hátra neki. Felém nyúl, de elhúzom tőle karomat és a falnak simulva futok ki az utcából. Miután kiértem, sem állok le a futással, addig megyek, míg már nem bírják a lábaim és egy tócsa közepén összerogyok. Tükörképemet meglátom a pocsolyában, és még saját magamtól is majd összepisilem magam. Siralmas a kinézetem, talán még annál is rosszabb. Igaz, hogy alig két napja vagyok itt, mégis megviselt vagyok. A fekete szemfestékem elkenődött, de olyan szinten, hogy még az államon is vannak fekete csíkok. Szemem alatt iszonyat nagy karikák éktelenkednek, hajam csomókban áll, és nem tud megszáradni sem, olyan párás a levegő. Gatyám kiszakadt, és itt-ott már kabátom is. A toppomról nem is beszélve. Most, hogy jobban megnézem, egy vérfolt van a sarkán. Nem is kicsi. Felhúzom, hogy megnézzem, nem-e a hasam vérzik, de semmi. Ami igazán megrémiszt, azaz, hogy mióta itt vagyok, egy csomó horzsolást és egyéb sebet szereztem, de ezek két-három perc alatt el is tűntek. Megpróbálok felállni, nem sok sikerrel. Sajnos nem sikerült túl sokat innom, mert hiába vizes minden, olyan koszos a víz, hogy mérgezést kapnék, ha innék belőle. Pedig most leginkább folyadékra van szükségem. Egy utolsó nagy lendülettel sikerül végre felállnom, amikor fülemet megüti egy hang, de nem is akármilyen hang. Ez ének. Először nem értem tisztán, de ahogy egyre közeledek a férfi felé, aki énekli, egyre tisztábban kiveszem dalát.

„Már elrabolták a mi szép királynőnk,

egy véres éjszakán,
de még miénk, a föld, az ég, és az Óceán.

Jó-hó, indulj!
hátra sohase nézz!
Fel-fel, tolvaj csapat!
Itt a lét a tét.

Jó-hó, vár a kaland!
Hátra soha se nézz!
Fel-fel, tolvaj csapat!
Itt a lét a tét.”…

Egy főtér szerűségen lehetek, de ez sem túl nagy. Alig pár ember hallgatja a fiút, ugyanis kiderült számomra, hogy bizony elég fiatal még a férfi. Rongyos, összevissza ruhákban van, elég rétegesen van öltözve. Egy cilinder van a fején, amit belehúz a szemébe. Hosszú haja kilóg alóla. Nekitámaszkodok egy hordónak és onnan figyelem. Kezében egy számomra ismeretlen hangszer van, de leginkább egy gitárhoz hasonlít. A húrok hangja is hasonló, de mégis teljesen más. Még sose hallottam hozzá foghatót. A dal keserű, szomorú hangulatot kelt bennem, de ennél már amúgy sem lehetnék jobban elkenődve, ezért érdekes módon, de mosolyt csal az arcomra. A közeli ablakpárkányon meglátok valamit, amitől felcsillannak szemeim. Egy poharat, benne vízzel. Nem is akármilyennel, hanem tiszta vízzel, csurig töltve. Nem packázok vele, körülnézek, hogy lát-e valaki, de szerencsémre senki se figyelt rám, ezért jó a pohár fenekére néztem. Mikor kiürült, visszatettem a párkányra és már épp indulni akartam tovább, amikor megragadta valaki a csuklómat és nagyot rántott rajtam. 

Előszó!

Hali ^^

Már van két fanficem, de most merőben eltérőt akartam írni, ezért nekiálltam ennek ^^ Remélem tetszeni fog, és ha már az előzőket olvastad, akkor nem fogsz ebben csalódni ._. <3 Jó olvasást!