1.

    

Sötét van. Hideg, nedves falak vesznek körül, barátságtalan emberek bámulnak meg az utcán. Két napja bolyongok étlen, szomjan itt, az Isten háta mögött. Hogy-hogy kerültem ide? Fogalmam sincs! Pontosan három nappal ezelőtt még hazafelé tartottam, amikor jött egy hideg fuvallat, aztán pár órával, vagyis számításaim szerint pár órával később itt találtam magam. Bármelyik utcába is megyek be, mindig máshol találom magam. Egy dolog sosem változik viszont, a környezet. Ugyanolyan nyirkos a levegő, és 10 centinél tovább nem látok a köd miatt. Bele se merek gondolni, hogy anyám mennyire aggódhat, barátaim hol keresnek engem. Már tegnap feladtam a reményt, hogy bármikor is hazajutok. Azon is filóztam, hogy bekopogok egy ajtón, de tudtam, hogy nem fogadnának be, nem táplálnának, nem adnának nekem szállást. Telefonomon nincsen térerő, órámon a mutatók megbolondultak, ezért időérzékem is elveszett. Itt egyszer sem sütött a nap, mióta itt vagyok, de úgy sejtem, hogy előtte se látott napfényt e környék.

 Ezelőtti életem elég egyszerű volt. Anyámmal éltem együtt Busanban. Hétköznapi suliba jártam, hétköznapi barátokkal. Legjobb barátnőm sose volt, se pasim. Nincs is rájuk szükségem. Inkább magamnak való vagyok.

Engem tekintve Shi Sung vagyok,  17 éves, egy hét múlva lennék 18, már ha megélem, mert jelenlegi helyzetem nem ezt mutatja. Nem túl magas, fehérbőrű, sötétbarna szemű és fekete hajú vagyok. A fekete a kedvenc színem, ami erősen befolyásolja a ruhásszekrényem tartalmát is. Most is épp kedvenc fekete nadrágomban, egy dorkóban, fekete topban és egy fekete dzsekiben vagyok. Amit most már készségesen bánok, mert nem túl vastag és ez a hely igen hűvös.

- Hé, kislány, látom eltévedtél. – jön ki az egyik sikátorból egy öregember. Megijedek tőle, szívem hevesen ver, amikor meglátom, hogy egyik szeme hiányzik. Keze már meg van aszalódva, szerintem már nem sok van hátra neki. Felém nyúl, de elhúzom tőle karomat és a falnak simulva futok ki az utcából. Miután kiértem, sem állok le a futással, addig megyek, míg már nem bírják a lábaim és egy tócsa közepén összerogyok. Tükörképemet meglátom a pocsolyában, és még saját magamtól is majd összepisilem magam. Siralmas a kinézetem, talán még annál is rosszabb. Igaz, hogy alig két napja vagyok itt, mégis megviselt vagyok. A fekete szemfestékem elkenődött, de olyan szinten, hogy még az államon is vannak fekete csíkok. Szemem alatt iszonyat nagy karikák éktelenkednek, hajam csomókban áll, és nem tud megszáradni sem, olyan párás a levegő. Gatyám kiszakadt, és itt-ott már kabátom is. A toppomról nem is beszélve. Most, hogy jobban megnézem, egy vérfolt van a sarkán. Nem is kicsi. Felhúzom, hogy megnézzem, nem-e a hasam vérzik, de semmi. Ami igazán megrémiszt, azaz, hogy mióta itt vagyok, egy csomó horzsolást és egyéb sebet szereztem, de ezek két-három perc alatt el is tűntek. Megpróbálok felállni, nem sok sikerrel. Sajnos nem sikerült túl sokat innom, mert hiába vizes minden, olyan koszos a víz, hogy mérgezést kapnék, ha innék belőle. Pedig most leginkább folyadékra van szükségem. Egy utolsó nagy lendülettel sikerül végre felállnom, amikor fülemet megüti egy hang, de nem is akármilyen hang. Ez ének. Először nem értem tisztán, de ahogy egyre közeledek a férfi felé, aki énekli, egyre tisztábban kiveszem dalát.

„Már elrabolták a mi szép királynőnk,

egy véres éjszakán,
de még miénk, a föld, az ég, és az Óceán.

Jó-hó, indulj!
hátra sohase nézz!
Fel-fel, tolvaj csapat!
Itt a lét a tét.

Jó-hó, vár a kaland!
Hátra soha se nézz!
Fel-fel, tolvaj csapat!
Itt a lét a tét.”…

Egy főtér szerűségen lehetek, de ez sem túl nagy. Alig pár ember hallgatja a fiút, ugyanis kiderült számomra, hogy bizony elég fiatal még a férfi. Rongyos, összevissza ruhákban van, elég rétegesen van öltözve. Egy cilinder van a fején, amit belehúz a szemébe. Hosszú haja kilóg alóla. Nekitámaszkodok egy hordónak és onnan figyelem. Kezében egy számomra ismeretlen hangszer van, de leginkább egy gitárhoz hasonlít. A húrok hangja is hasonló, de mégis teljesen más. Még sose hallottam hozzá foghatót. A dal keserű, szomorú hangulatot kelt bennem, de ennél már amúgy sem lehetnék jobban elkenődve, ezért érdekes módon, de mosolyt csal az arcomra. A közeli ablakpárkányon meglátok valamit, amitől felcsillannak szemeim. Egy poharat, benne vízzel. Nem is akármilyennel, hanem tiszta vízzel, csurig töltve. Nem packázok vele, körülnézek, hogy lát-e valaki, de szerencsémre senki se figyelt rám, ezért jó a pohár fenekére néztem. Mikor kiürült, visszatettem a párkányra és már épp indulni akartam tovább, amikor megragadta valaki a csuklómat és nagyot rántott rajtam.