2.

- Eressz el! – még mindig háttal állok neki.

- Te ittad meg a vizem? – ránézek. Mélyeket szuszog, orrlyukai kitágulnak. Feljebb nyomja a kalapot a fején, így meglátom gyönyörű szemeit. Ilyen csillogást még egy szemben sem láttam, viszont semmit se lehet kiolvasni belőlük.

- Igen. – közömbös maradok, elkerülöm tekintetét. Ellöki csuklómat, ami könnyedén visszaesik magam mellé. Utoljára rám néz és visszamegy a ház alá, majd újból belekezd a dalába. Elindulok az utamon, nem tudom merre menjek, csak haladok előre, amerre a lábam visz.

A felhők besötétednek, és alig pár perc múlva rázendít az ég. Elkezd szakadni az eső és iszonyatos hangerővel dörög. Nem találok sehol egy kis helyet, ahol meghúzhatnám magam, ezért visszamegyek a főtérre.

- Most miért jöttél? – förmed rám a fiú, aki az eresz alá menekült.

- Mert megázok?! – lépek mellé.

- Nincs itt semmi keresnivalód, te nem a fajtánk közé tartozol.

- Ezt hogy érted? – kérdőn rápillantok, de ő csak az esőt bámulja, ami iszonyatos erővel koppan a térkőre.

- Majd megérted egyszer, de mikor két nappal ezelőtt idejöttél, már megéreztem, hogy te nem olyan vagy, mint a többiek, Shi Sung.

- Honnan tudod a nevem? Ismerjük mi egymást? – bár nagy eséllyel nem, mert még sose láttam.

- Azt hiszem, te nem ismersz engem, viszont én elég jól téged.

- Figyeltél? – vetem fel az egyik legvalószínűbb megoldást.

- Itt mindenki mindenkit figyel. – belenéz szemembe, azután bemegy a házba, ami előtt eddig álltunk. Hirtelen egy nagy villám csap a dombtetőn levő korhadt fába, és egy másodpercig se várok tovább, beszaladok én is utána.

- Nem mondtam, hogy bejöhetsz. – a kandallóba dob néhány rönköt.

- Ha már ennyire ismersz, megtisztelhetnél azzal, hogy beengedsz szakadó esőben a házadba. – mondom sértődötten. Megfog egy kannát, amibe valami folyadék lötyög és felrakja a tűzre. Rak bele egy marék tűlevelet, majd helyet foglal egy széken.

- Ülj le. – mutat az asztal végében levő székre. Kihúzom és én is leülök rá. – Bízol bennem? – erre felkapom a tekintetem, és mélyen belefúrom szemeimet az övébe.

- Nem ismerlek, akkor miért bíznék benned? – pedig tényleg érzem, hogy bízok benne. Talán a hangja miatt, vagy mert tetszik, hogy ilyen rejtélyes.

- Akkor miért jöttél be a házamba?

- Már elmondtam, nem?

- De. Akkor megkérdezem még egyszer. Bízol bennem?

Veszek egy nagy levegőt. – Igen.

- Akkor most elmondom, hogy hol vagy és mit keresel itt. – karjait a szék háttámláján összefonja, ráhajtja fejét, közben egy percre se veszi le rólam a szemét.

- Erre már szeretném tudni a választ.

- Mi most Japán alatt vagyunk.

- Mit keresnék én Japán alatt, miközben Busanban lakom? – szakítom félbe.

- Mert a pokolban vagy. – vágta rá egyszerűen. Köpni, nyelni nem tudtam. Higgyek neki? Ez az első kérdés, ami felmerül bennem, aztán még több száz követi. Mit keresnék én a pokolban? Hogy kerülnék én oda? Nem csináltam semmi rosszat, vagyis én nem tudok róla. Egyáltalán létezik olyan, hogy pokol? Végül letisztázok magamban mindent, és úgy döntök, hogy ez a fickó kamuzik, csak be akar csapni.

- Mi a francot keresnék én ott?

- Erre magadtól kell rájönnöd. – leteszi cilinderét az asztalra és visszaveszi azt a pozíciót, amibe az előbb is volt.

- Tegyük fel, hogy hiszek neked. Hogy kerültem ide?

- Múlt éjjel elütött egy autó. Olyan gyorsan történt az egész, hogy időd se volt felfogni. A baleset után szinte azonnal itt volt a tested, de lelked csak pár órával később érkezett. – zsebébe nyúl, és kivesz egy szál cigit, amit a kezébe forgat. Feláll, leveszi a teát a tűzről, majd markába vesz egy kis parazsat, belemártogatja a cigarettát és beleszív. Az egyből égni kezd és én tátott szájjal néztem végig ezt.

- Ezt hogy?

- Nem érzékelem a fájdalmat. – megrántja vállát, mintha ez olyan emberi dolog lenne.

- Szabad tudnom, hogy te mi vagy?

- Egy ördög. – fújta ki a cigi füstöt. Két fém bögrét tesz le az asztalra, amibe kitölti a gőzölgő teát. Odarakja elém az egyiket.

- Ez bután fog hangzani, de én azt hittem, hogy a pokol sokkal forróbb éghajlatú.

- Hidd el, én se így képzeltem el.

- Mióta vagy itt? – érdeklődöm, hátha megtudok róla többet is.

- Idővel elmesélem, de most menj, pihenj le. – bök egy ajtó felé. Kinyitom, de ugyanaz fogad, mint a konyhában. Korhadó fabútorok, nedves fapadló és egy ágy, ami egy ezer éves pokróccal van leterítve.

- Nem túl lakályos, de örülj neki, hogy ennyit találtam neked. Valaki sokkal rosszabb helyzetbe kerül, mint te. – lép mellém.

- Ez azt jelenti, hogy te már vártál? – bizonytalanul rásandítok.

- Mióta megtetted azt a bizonyos dolgot.

- Miért? Mit tettem?

- Arra neked kell rájönnöd. – becsukja maga mögött az ajtót és rám zárja kulccsal. Ezaz! Nem elég, hogy itt vagyok az állítólagos pokolban, most már rab is vagyok. Jobb híján lefekszek az ágyba, és várom, hogy álom jöjjön a szememre, ami elég hamar megtörténik. Abban reménykedem, hogy talán, ha felébredek, nem itt leszek, hanem Busanban, valahol az utcán, a lakásunkban, vagy, vagy bárhol máshol, csak ne ITT!