12.

- Ki vagy te? – vetem oda kicsit sem magabiztosan. Ajkaim megremegnek, mikor kiejtem a szavakat, az emberforma szörny pedig ki is nevet. Tudja, hogy félek.

- A legszörnyűbb rémálmod. – elindul felém szélsebesen és megragad. Körmeit belevési az alkaromba, nem tehetek ellene semmit, védtelen vagyok. Kame teste a földön fekszik, eszméletlen.

- KAMEEEEE!!!! – ordítom neki teli torokból, de semmi. A fájdalom, mely belenyilallt a karomba megbénít, könnyeim kicsordulnak, fogaimat és szememet összeszorítom. Meleg vér folyik végig a karomon, ami aztán lefolyik a földre. – M-m-mmit a-akarsz t-tőlem? – préselem ki a szavakat a fogaim közül.

- Téged kedvesem. – kitépi a mancsát a karomból, a véremet lenyalja ujjairól. – Nincs is finomabb dolog a szűz angyal vérénél. – beleborzongok.

- Szóval már nem csak arra kellek, hogy megkurjatok, mi?

- Eltaláltad drágaságom. Most pedig velem jössz.

- SOHA! KAMEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!!!!! – oda akarok hozzá szaladni, de az ördög kigáncsol.

- A-a. Őt elfelejtheted, már nem él. – bár ne lenne igaza, de ahogy végig nézek, mozdulatlan, merev testén, olyan… olyan halottnak tűnik. Már nem tudom, mi fáj jobban, a karom, vagy a szívem. Minden esetre mindkettő cafatokban áll. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy itt mindennek vége. Kame nem hallhatott meg csak ennyitől, biztos csak eszméletlen… Vagy mégse?

- Nem, nem lehet… - suttogom.

- Pedig vége aranyom, na, gyere. Elviszlek.

- Kopjon már le rólam. – lököm el magamtól. Nagy testével hátra tántorodik, arcán megjelennek a mérges arcvonások.

- Most azonnal velem jössz, vagy megöllek.

- Nem halok meg, nyugodtan öljön csak meg! Itt vagyok, csakhogy rajtam nem használ semmi. – olyan erővel kiabálok vele, hogy minden izmom megfeszül benne.

- Játszadozni akarsz? Hát legyen. – előveszi az ismeretlen fegyverét, mellyel célba veszi testemet. Előrántom a késemet, nem várok egy percet sem, bele dobom a fejébe. Bele is áll, de nem történik semmi. Mi van már?? – Kicsi lány, ez pedig nálam nem használ. – kivillantja ocsmány fogsorát. Kirántja fejéből a kést és ledobja a földre. – Ezt nem tanította meg neked ez a mihaszna, mi?

- Ő nem mihaszna! Nem, valóban nem tanította meg, de tudja mit? Nem érdekel, elbánok én magával akkor is. – nekiindulok, és a szívébe döföm a következő késemet. Megcsavarom benne háromszor és kirántom. Megint semmi.

- Fel is adhatod. – ekkor tökön rúgom, mire összehúzza magát.

- Nem, nem fogom. – elveszem tőle a fegyverét, amit a tarkójának szegezek. – Na, mi van? Csak ennyit tudsz? Szánalmas vagy, ugye tudod? Csak a szád járt, te faszfej. – nem tudom, hogy működik ez a vacak, csak meghúzom a ravaszt, és egyenest átfúrja a nyakát. Fél percig még a lábán áll, majd összeesik. A lábamra dől. Kihúzom alóla, lebaszom a földre a fegyvert és odasietek Kamehoz. A feje alá nyúlok, megsimogatom arcát, ajkát, szemhéját. Szívéhez hajolok, lassú, egyenletes szívverése van, de a lényeg, hogy egyáltalán van. – Kame. – suttogom a fülébe. – Kame, ébredj fel. Hallod?

- Nem baszki, süket vagyok. – tátogja. Ez az! Már megint a Mr. Őbunkósága szólalt meg.

- Jól van, ha akarod, itt is hagyhatlak. Annyira UTÁLLAK! Most mentettem meg az életed konkrétan, te meg itt… Áh… nem is firtatom tovább.

- Jó, bocsi. Mi történt? – kinyitja szemeit. Megpróbál azonnal felülni, de a hasában levő fájdalom visszarántja a földre. Törökülésbe leülök mellé, fejét belehelyezem ölembe és elmesélem neki, mi történt az elmúlt negyed órában. Megdicsér, amiért ilyen ügyesen elbántam a szörnnyel.

- Kapok is érte valamit?

- Talán. – egy percre se veszem le tekintetem szemeiről. Csillognak. Elkezdek közeledni ajkaihoz, melyet kicsi résre nyit. Belenyalok, hogy megízleljem újból édeskés nyálát. Érdekes így, fejjel lefelé a csók, de tetszik ez az újítás.

- Nagyon féltem, hogy elveszítlek. – mondom, miután újból egymás szemét fürkésszük.

- Én meg attól, hogy itt maradsz egyedül.

- Szeretlek. – félve ejtem ki ezt a szót, mintha meg lenne tiltva, hogy kimondja az ember. Kame elmosolyodik, de nem válaszol rá, csak újból megcsókol. Nagyon remélem, hogy ez nála azt jelenti, hogy Én is!

- Csinálok neked ebédet. – két órája, hogy lezajlottak a dolgok. Kame viszont még mindig nincs valami jól. Fáj a hasa, pedig kívülről nem látszik semmi, rettegek attól, hogy valami belső vérzése lehet.

- Hagyjad, nem vagyok éhes.

- Enned kell! Legalább csak egy kicsit. – kelletlenül, de belemegy. Főzök neki egy egyszerű levest.

  Leülök az ágya mellé, majd lassan megetetem vele. Ahogy gondoltam, a háromnegyedét otthagyja, de a lényeg, hogy valamennyit evett.

- Nem rossz amúgy. – teszi hozzá, miután visszautasította a következő kanál levest.

- Lehetne jobb is. – megeszem azt, ami már neki nem kellett.

- Hozz fáslit, átkötöm a karodat, mert átázott a kötés. – egymást ápoljuk. Odaadom neki a fáslit, letekeri a karomról az előzőt és elszörnyülködök a látványban. Húscafatok lógnak mindenhonnan, hol fekete a bőröm a megszáradt vértől, hol pedig lila vagy hófehér. Felkavarodik a gyomrom, mikor meglátom a csontomat.

- Rosszul vagyok, gyorsan tekerd rá, kérlek. – elfordítom a fejemet, közben megérzem a karomon az anyagot.

- Kész. – megsimogatja az éppen maradt felkaromat.

Magamba meredek. Mi lesz akkor, ha le kell vágni? Ez már tuti nem jön helyre. Ilyen mély sebeket még életemben nem szereztem.

- Le kell vágni. – kimondom a tényt.

- Dehogy kell! Meg fogsz gyógyulni. Még az ujjaidat is tudod hajlítani. Addig örülj, ameddig tudod mozgatni a végtagjaidat.

- Akkor meg elvérzek. Nézd már mennyire átázott a kötés.

- Már eléggé megalvadt a véred. Csak néhány helyen szivárog még. Shi Sung, nyugodj meg. – odahúz magához. – Nem lesz semmi baj.

- Már az is baj, hogy itt vagyok. – pityergem.

- Ne hisztizz! Oka van annak, hogy itt vagy.

- Ja, egy múltbéli semmiség az oka, amiért itt döglök és nem a mennyben. Azt se tudom, mit tettem!

- Rá fogsz jönni, hidd el.

- De nem akarok rájönni, én veled akarok maradni. – nyakába fúrom a fejem. Kulcscsontjánál ökölbe szorított kézben tartogatom a már rongyosra fújt zsebkendőmet.

- És továbbra is azt akarod, hogy ilyen szörnyetegek támadjanak ránk? Ezek a nagy dögök viszont képesek megölni minket.

- De ez az egész csak azért megy, mert Én még szűz vagyok. Viszont, ha elveszteném…

- Nincs Ha. Nem fogom elvenni a szüzességed és kész.

- Akkor se, ha én azt akarom?

- Nem. – idegesít, hogy folyton visszautasít. Nem tudok beletörődni, megjegyzem magamnak, hogy addig fogom csesztetni, amíg meg nem törik.